6. tétel

JEREMIÁS

Jeremiás valamivel több mint egy évszázaddal Izajás után, Kr. e. 645 körül papi családból született Jeruzsálem környékén. Életét és jellemét minden más prófétáénál jobban ismerjük a harmadik személyben elmondott életrajzi adatok révén. Ezek a könyvben szétszórtan találhatók, s kronologikus sorrendben így következnek: 19,1-20,6; 26; 36; 45; 28-29; 51,59-64; 34,8-22; 37-44. Vannak még önéletrajzi adatok prózában és versben, melyeket "Jeremiás vallomásainak" nevezünk: 11,18-12,6; 15,10-21; 17,14-18; 18,18-23; 20,7-18. Egész fiatalon hívta őt az Isten 626-ban, Jozija uralkodásának 13. évében (1,2). Abban a zaklatott korban élt, amikor Júda országának tragédiája megkezdődött és be is fejeződött. Jozija vallási reformja és nemzeti restaurációja reményeket ébresztett, de ezek megsemmisültek 609-ben, a király megiddói halálával, a keleti világ felfordulásával, Ninive bukásával 612-ben és a káld uralom kiterjedésével. 605-ben Nebukadnezár kiterjesztette uralmát Palesztinára. Júda az állandóan intrikáló Egyiptom biztatására fellázadt 597-ben Nebukadnezár megjelent Jeruzsálem előtt, és lakóinak egy részét elhurcolta. A következő lázadáskor, 587-ben a káld hadsereg újból megjelent, elfoglalta Jeruzsálemet, a templomot felgyújtotta, és bekövetkezett a második elhurcolás. Jeremiás átélte ezt a drámai történetet, prédikált, fenyegetőzött, előre megmondta a pusztulást, de hiába figyelmeztette a tehetetlen királyokat, akik egymást követték Dávid trónján. A katonai párt defetizmussal vádolta, üldözték, bebörtönözték. Jeruzsálem elfoglalása után, bár látta a jövő reményét a száműzöttekben, Jeremiás mégis úgy döntött, hogy Palesztinában marad Gedalja mellett, akit a káldok kormányzónak neveztek ki. Gedalja megölése után a büntetéstől félő zsidók magukkal hurcolták Egyiptomba. Valószínű, hogy ott halt meg.

Ennek az életnek a drámája nemcsak az eseményekben van, amelyek közé Jeremiás keveredett, hanem magában a prófétában is. Gyengéd lélek volt, aki szeretetre született, és mégis az volt a küldetése, hogy "gyomláljon és romboljon, szétszórjon és széthányjon" (1,10), majdnem mindig szerencsétlenséget kellett jövendölnie (20,8). Kívánta a békét, és mindig harcolnia kellett az övéi ellen, a király ellen, a papok ellen, a hamis próféták ellen, az egész nép ellen, "civódás férfia, az ellentmondás embere lett az egész ország számára" (15,10). Széttépte őt az a küldetés, amely elől nem térhetett ki (20,9). Belső beszélgetései az Istennel tele vannak a fájdalom felkiáltásával: "Miért nem szűnik meg fájdalmam?" (15,18), ismétli Jób szavait: "Átkozott a nap, amelyen születtem" (20,14).

De a fájdalom megtisztította lelkét és kinyitotta az Isten számára. Ez a szívből fakadó vallásosság teszi őt kedvessé és közelivé. A személyes vallásosság vezette a hagyományos tan elmélyítéséhez: Isten vizsgálja a veséket és szíveket (11,20), mindenkinek tettei szerint fizet (31,29-30) az Istennel való barátságot (2,2) megszakította a bűn, amely a gonosz szívből fakad (4,4; 17,9; 18,12). Érzelmi életében hasonlít Ozeásra, akinek hatása alatt állott. Bizonyos rokonság állapítható meg a Második Törvénykönyv és Jeremiás könyvének szavai közt. A szellemük és tanításuk azonos: Jeremiás ismerte a Deuteronomium első kiadását, ez bátorította őt a vallási reformra, s onnan vette az elveket.

Jeremiás küldetése már életében csődöt mondott, alakja mégsem szűnt meg nagyobbodni a halála után. Az új szövetség tana által, amely a szív vallására épül, ő volt a zsidóság atyja a legtisztább vonalon, és hatását meg lehet látni Ezekielen, Izajás második részén és több zsoltáron. A Makkabeus korban a nép védői közé számították (2Mak 2,1-8; 15,12-16). A lelki értékeket helyezte az előtérbe, rámutatott azokra a bensőséges kapcsolatokra, amelyeknek meg kell lenniük az ember Istenhez való viszonyában. Önmegtagadó élete és az Isten

szolgálatában eltűrt szenvedései például szolgálhattak az Iz 53-ban szereplő Szolga alakjához, s így Jeremiás lett Krisztus egyik előképe.

Könyvének szerkezete olyan, mintha nem egyszerre készült volna. A görög fordítás lényegesen rövidebb a héber szövegnél, a nemzetek elleni orákulumokat a 25,13 mögé helyezi, ami lehetett a régi helyük, de a héberben a könyv végén vannak (46-51). Ezek talán nem is mind magától Jeremiástól származnak. Mindenesetre úgy látszik, hogy a Babilon elleni orákulumok (50-51) a száműzetés végéről valók. Az 52. fejezet történeti függeléknek látszik, amely párhuzamos a 2Kir 24,18-25,30-cal. Más, kevésbé terjedelmes kiegészítéseket is iktattak a könyvbe. Ez bizonyítja használatát és a megbecsülést, amellyel a babiloni foglyok és a fogság után újraéledő közösség tagjai értékelték. Bőségesen akadnak dublettek, amelyek szerkesztést tételeznek fel. Végül az időrendi adatok nem sorrendben követik egymást. A könyv jelenlegi ziláltsága a hosszú alkotás eredménye, amelynek egyes állomásait nehéz megállapítani.

A 36. fejezet mégis nagyon értékes adatot szolgáltat: Jeremiás 605-ben diktálta Báruknak az orákulumokat, amelyeket szolgálatának kezdete óta, azaz 626 óta mondott. Ezt a tekercset, amelyet Jojakim elégetett, újraírták és kiegészítették (36,32). Így eredeti tartalmáról csak hipotéziseket lehet felállítani.

A könyvben két részt különítettek el: az egyik a Juda és Jeruzsálem ellen szóló fenyegetések (1,1-25,13), a másik a nemzetek elleni jövendölések (25,13-38 és 46-51). Egy harmadik rész is van (26-35), ahol sorrend nélkül összegyűjtötték azokat a darabokat, amelyeknek a hangja egy kevéssé optimista. Ezek a darabok majdnem mind prózában vannak, és nagyjából Jeremiás életrajzából származnak, amelyet Báruknak tulajdonítanak. Külön kell venni a 30-31. fejezeteket, amelyeknek vigasztalás jellegük van. A negyedik rész (36-44) prózában folytatja Jeremiás életrajzát, és szenvedéseit ismerteti, melyeket Jeruzsálem ostroma előtt és után állt ki. Befejeződik 45,1-5-tel, amely mintegy Báruk aláírását tartalmazza.

22. tétel

A SIRALMAK

A héber Biblia ezt a kis könyvet a szent írók közé sorolja. A görög Biblia és a Vulgáta rögtön Jeremiás után közli azon a címen, hogy a prófétának tulajdonítják. A hagyomány a 2Krón 35,25-ön alapszik, és a költemények tartalmára támaszkodik, amely valóban megfelel Jeremiás korának. De szerzőségét nehezen fogadhatjuk el. Jeremiás, ahogy hiteles orákulumaiból ismerjük, nem mondhatta, hogy a prófétai sugalmazás kiapadt (2,9), sem nem dicsérhette Cidkiját (4,20), sem nem reménykedett egyiptomi segítségben (4,17). Az ő csapongó szelleme nehezen köthető meg e költemények mesterséges formáival. Az első négy alfabetikus, vagyis mindegyik vers az ábécé egyik betűjével kezdődik az ábécé sorrendjében. Az ötödik 22 verssorból áll, amennyi betűje van az ábécének.

Az 1., 2. és a 4. siralom a gyászének műfaját tükrözi, a 3. egyéni, míg az 5. kollektív siralom (latinban: Jeremiás imája). Palesztinában írták Jeruzsálemnek 587-ben bekövetkezett pusztulása után. Valószínűleg a templom helyén végzett liturgiánál használták. A szerző vagy a szerzők lélekbe markoló szavakkal írják le a városnak és lakóinak gyászát, és ezekből a keserves siralmakból megingathatatlan bizalom és mélységes bánat árad az Isten felé, ami állandó értéke marad a könyvnek. A zsidók hosszúnapkor mondják, és így emlékeznek az 587-es év eseményeire, az Egyház pedig a nagyhéten használta, hogy emlékeztessen a Kálvárián végbement drámára.

27. tétel

BÁRUK

Báruk könyve deuterokanonikus könyv, a héber Bibliából hiányzik .A görög Bibliában Jeremiás és a Siralmak közt van, a Vulgátában a Siralmak után következik. A bevezetésben (1,1-14) elmondja, hogy Báruk írta Babilonban az elhurcolás után és Jeruzsálembe küldte, hogy a liturgikus közösségben olvassák fel. Tartalma a következő: bűnbánó imádság és a remény kifejezése (1,15-3,8), bölcsességi költemény (3,9-4,4), amely a bölcsességet azonosítja a törvénnyel, egy prófétai rész, amelyben a megszemélyesített Jeruzsálem a száműzöttekhez fordul és bátorítja a messiási reménnyel. A bevezetésen kívül a három részt valószínűleg héberül írták, de ez elveszett, és nehéz meghatározni az írás idejét, talán elég későn keletkezett, Kr. e. a 2. vagy az 1. században.

A görög Biblia külön hozza Jeremiás levelét, amelyet a Vulgáta Báruk könyvéhez csatol (6). Ez inkább hitvédő értekezés a bálványok kultusza ellen, ahol lapos stílusban fejti ki azokat a témákat, amelyek Jer 10,1-16-ban és Iz 44,9-20-ban már előfordultak. Az itt leírt bálványimádás babiloni, de a késői korban. A levél eredeti nyelve héber, a görög korszakból való, de többet nem lehet megállapítani róla úgy látszik, 2Mak 2,1-3 hivatkozik rá.

A Báruk nevét viselő gyűjtemény érdeklődésünket a szórványok közösségei felé fordítja, és megmutatja, mint tartották fenn a vallási kapcsolatot Jeruzsálemmel az imádság, a törvény tisztelete, a revans gondolata és a messiási remény által. A Siralmakkal együtt ez is tanúsítja, hogy Jeremiás emléke milyen nagy volt, mert az ő és tanítványai nevéhez fűzték a két kis könyvet.

Ősi zsidó könyv, melyet a Kr.e. 600 körül élő zsidó herceg, Bárukról neveztek el, aki Jeremiás közeli barátja volt (Jer36:4). Báruk könyvének fő tartalma egy, a fogságban lévő zsidóktól a még otthon maradottakhoz írt üzenet, egy a bűnök megvallására és isteni kegyelem kérésére buzdító imádsággal és egy énekkel együtt, mely az isteni bölcsességet dicsőíti a Bölcsességnek a Tóra (azaz az Isten törvénye) formájában való megtestesülésére való utalással. Ez utóbbit a korai egyház Jézus megtestesülésére vonatkozó célzásként, az elesett Jeruzsálemet siralmazók vigaszaként értelmezte. Végül a 6. fejezetben Jeremiásnak a bálványimádás ellen való figyelmeztetését olvashatjuk, melyet a fogságban lévőknek írt. Bár található ennek a könyvnek szír, etiópiai, latin és más ősi nyelvű változatai, azok mind a görög fordításának tekinthető, mely a héber eredetiből származik. Kritikusok nagyon nem értenek egyet a Báruk származásának dátumait illetően és némelyek eredetiségét is megkérdőjelezik, azt különböző szerzők írásainak gyűjteményének tekintik. A Báruk 2. és 3. könyvét, vagyis a szír és görög apokalipsziseket már az ókorban hamisítványoknak ítélték.

29. tétel

Tóbiás

Tóbiás könyve (a héber „Tobijah” – „Isten az én Jóságom” szóból) régi zsidó irat. Ez a könyv egy Tóbit nevű, a babilóniai fogságban élő istenfélő zsidó ember és fiáról, Tóbiásról szól. Tóbit sok jócselekedete ellenére rejtélyes módon hirtelen megvakul és kétségbeesetten könyörög Istenhez, hogy vegye el az életét. Ugyanebben az időben egy Sára nevű megszállott asszony, aki már hét férjével végzett nászéjszakájukon, Ekbatana városban élt és szintén halált kért Istentől. Isten mindkét imát meghallgatta és elküldte Ráfáel arkangyalt segítségül. A fiatal Tóbiást apja üzleti ügyeit végezve úton volt egy távoli városba, mikor Ráfáel, egy fiatalember képében, őt kutyájával együtt Sára házához vezette. Tóbiás ott elvette Sárát és Ráfáel utasításait követve kiűzte Sárából a gonoszt (Asmodeus = „Romboló”). Együtt hazatértek és Tóbiás meggyógyította apja vakságát. A könyv Tóbit Jeruzsálem újraépítéséről és a fogságból való visszatérésről szóló próféciájával végződik. A történet a jóindulat, a házasság és az imádság eszményére nevel és arról biztosít, hogy Isten a béketűrésben kitartó igazak iránti könyörület Istene aki megbünteti a gonoszt. Az ősi szövegek nagyon változatosak, így fordításaik sem egyeznek részleteikben. A könyv arámi és héber nyelvű töredékeit nemrégiben Qumran környékén megtalálták és ennek alapján Kr.e. 175 körülire teszik keletkezése korát. A fiatal Tóbiás és kutyája az angyallal a keresztény ikonok kedvenc témái.

7. tétel

EZEKIEL

Jeremiás és Ezekiel könyve között az a különbség, hogy ez utóbbi rendszeresen felépített könyv. A bevezetés után (1-3), ahol a próféta Istentől megkapja küldetését, a könyv világosan négy részre oszlik: 1. A 4-24-ig terjedő fejezetek tartalmazzák az izraeliták ellen irányuló fenyegetéseket Jeruzsálem ostroma előtt 2. a 25-32. fejezet a nemze-tek ellen mondott orákulumok, ahol a próféta kiterjeszti az isteni átkot a hűtlen nemzet bűntársaira és bujtogatóira 3. a 33-39. fejezet az ostrom alatt és utánra vonatkozik, és vigasztalja népét a jobb jövő ígéretével végül a 40-48. fejezetekben előre látja a jövő közösség politikai és vallási állapotát a Palesztinába való visszatelepítés után.

Mégis, a logikus szerkesztésen belül sok a rendellenesség. Sok a dublett (3,17-21 = 33,7-9; 18,25-29 = 33,17-20 stb.). Az Istentől származó, Ezekielt sújtó némaság (3,26; 24,27; 33,22) beszédekkel van megszakítva. Az isteni szekér látomását (1,4-3,15) megszakítja a könyv látomása (2,1-3,9). Éppúgy Jeruzsálem bűneinek a leírása (11,1-21) folytatja a 8. fejezetet, és nyilvánvalóan az isteni szekér elindulásának a leírása is megakad a 10,22-ben és folytatódik a 11,22-ben. A 26-33. fejezetek időpontjai nem következnek egymás után. Ezek a hibák nehezen tudhatók be olyan szerzőnek, aki egyfolytában írta művét. Sokkal inkább a tanítványok felelősek érte, akik előtt írás volt vagy emlékeken dolgoztak, azt kombinálták és kiegészítették. Ezekiel könyve tehát bizonyos mértékben a többi prófétai könyv sorsában részesült. De a forma és tanítás egysége biztosítja, hogy ezek a tanítványok hűen őrizték meg a gondolatot és általában véve magának a mesternek a szavait.

Ezért felmerül a kérdés, hogy redakciós munkájuk nem módosította-e fontos ponton a könyvet. A jelenlegi állapot szerint Ezekiel tevékenységét a száműzöttek közt Babilonban fejtette ki 593-571 közt a szöveg ezt a két szélső dátumot adja (1,2 és 29,17). Mégis az első rész orákulumai Jeruzsálem lakóihoz szólnak, és néha úgy tűnik, mintha Ezekiel jelen lenne a városban, főképp 11,13-ban. Ezért újabban azt az elméletet állították fel, hogy Ezekiel két helyen működött: Palesztinában maradt és ott prédikált 587-ig, Jeruzsálem pusztulásáig. Ekkor csatlakozott a Babilonba induló száműzöttekhez. A tekercslátomás (2,1-3,9) jelezné a próféta palesztinai meghívását, míg az isteni szekér látomása (1,4-28 és 3,10-15) jelezné megérkezését a száműzöttek közé. Ennek a látomásnak a könyv elejére való áthelyezése megváltoztatta az egész távlatot. Ez az elmélet választ akar adni néhány nehézségre, de újabbakat támaszt fel kellene tételezni, hogy "palesztinai" működése alatt Ezekiel a városon kívül élt, hogy magyarázni tudjuk az "átvitetett" kifejezést (8,3). Ezenkívül Ezekiel és Jeremiás egy időben működtek volna Jeruzsálemben és sem az egyik, sem a másik nem tesz említést prófétatársa szolgálatáról. Különben is a hagyományos felfogás nehézségei nem legyőzhetetlenek: a jeruzsálemi közösséghez intézett feddések leckéül szolgálhattak a száműzötteknek, és amikor úgy látszik, hogy Ezekiel jelen van a szent városban, a szöveg nyíltan mondja, hogy "látomásban" vitetett át (8,3), amint "vissza is vitte" őt a látomás (11,24). A kettős szolgálatról szóló elmélet, melyet kedvezően fogadtak, bizonytalan elmélet marad. Bármilyen is legyen a megoldás, ugyanaz a nagyság emelkedik ki a könyvből. Ezekiel pap (1,3). A templom kötötte le érdeklődését, amikor látta, hogy a templomot megfertőzik a tisztátalan szertartásokkal (8), hogy Jahve dicsősége elhagyta a templomot (10), vagy látja a jövendő templomot, melyet egészen aprólékosan ír le (40-42), és várja Isten leszállását (43). Szabályozza a jövőre vonatkozóan a papi teendőket, az istentiszteletet és a vallási naptár részleteit (44-46). Tiszteli a törvényt, és Izrael történetében (20) megfeddi a nép hűtlenségét "a szombat megszentségtelenítéséért", és ez majdnem refrénként hangzik. Irtózik a törvény szabta tisztátalanságoktól (4,14; 44,7) és gondja van arra, hogy a szentet a profántól elválassza (45,1-6; 48,9). Mint pap, szabályozza a jogi vagy erkölcsi eseteket, és a tanítása ettől kazuisztikus jelleget nyer (18). Gondolata és szókincse hasonlít a szentség törvényéhez (Lev 17-26), ismerte azt, átelmélkedte, de tovább megy rajta és előkészíti a Pentateuchus utolsó kodifikálását. Munkássága "papi", mint ahogy Jeremiásé "deuteronomista". De ez a pap tevékeny próféta. Másoknál jobban szaporítja a szimbolikus tetteket. Előre jelezte Jeruzsálem ostromát (4,1-5,4), a száműzöttek elindulását (12,1-7), Babilon királyát az útkereszteződésnél (21,23), Júda és Izrael egyesülését (37,15). Személyes megpróbáltatásaival együtt "jel" lett Izrael számára (24,24), amint volt Ozeás, Izajás és Jeremiás. De jelképes tetteinek a bonyolultsága szemben áll elődei tetteinek egyszerűségével. Ezekiel mindenekelőtt látó. Könyve nem tartalmaz négy tulajdonképpeni értelemben vett látomásnál többet, azok mégis sok helyet foglalnak el (1-3; 8-11; 37; 40-48). Fantasztikus világot tár elénk: Jahve szekerének négy állata, a templomban rendezett istentiszteleti borzalmak állatok és bálványok nyüzsgésével, az életre kelő csontok a síkságon, a jövő templom vázlata, mint valami építész terve, ahonnét álombeli folyó indul útjára utópisztikus földrajzban. A próféta képzeletének ez az ereje allegorikus képekbe csap át: Ohola és Oholiba két nővér (23), Tirusz hajótörése (27), a fáraó-krokodil (29 és 32), a hatalmas fa (31), leszállás az alvilágba. Ezzel a látási erővel ellentétben áll, hogy a képek intenzitása elfojtja a kifejezést. Ezekiel stílusa egyhangú és szürke, hideg és feleresztett, és igen hiányos, amikor összehasonlítjuk a nagy klasszikusok stílusával, főképp Izajás tisztaságával, Jeremiás megható melegségével. Ezekiel művészete dimenzióival, emelkedettségével tűnik ki, amely az isteni titkok körül szent és félelmetes légkört teremt. Látjuk, hogy bár Ezekielt jellemző vonásai elődeihez kötik, mégis új utat nyit meg. Ez érvényes tanítására is. Ezekiel szakít nemzetének múltjával. Az atyáknak tett ígéretek és a Sinai hegyen kötött szövetség emlékei ritkán jelennek meg: ha az Isten mind ez ideig megmentette bűntől szennyezett népét (16,3), ez azért van, mert teljesíti ígéreteit (20). A régi szövetséget az örök szövetségnek kell helyettesítenie (16,60; 37,26), de ez nem jutalmazás a népnek a megtérésért, hanem tisztán jóindulat, megelőző kegyelem, hiszen a megbánás csak  később fog jönni (16,62-63). Ezekiel messianizmusa kevésbé kifejezett: nem királyi és dicsőséges. Hirdeti a jövő Dávidját, de az nem lesz más, mint népének "pásztora" (34,23; 37,24), vagy "fejedelme". Szakít a hagyományos kollektív büntetéssel, és állítja, hogy a jutalom és büntetés egyéni lesz (18 vö.: 33). Az ideiglenes teológiai megoldás igen gyakran ellentmond a tényeknek, s lassanként a másvilági jutalmazás-büntetés fogalmához vezet. A templomához annyira ragaszkodó pap Jeremiás példájára szakít azzal a fogalommal, hogy az Isten oda van kötve szentélyéhez. Benne össze van kapcsolva a prófétai szellem a papi szellemmel, amelyek gyakran ellentétesek maradtak a szertartások értéküket a belső lelkülettől kapják. Ezekiel egész tanítása a belső megújulásra irányul: új szívet és új szellemet kell teremteni (18,31), vagy inkább az Isten ad egy "másik" szívet vagy "új" szívet és "új" lelket (11,19; 36,26). Rámutat az isteni jóságra, amely elébe siet a bűnbánatnak, s ezzel a kegyelem teológiájának a küszöbén áll, melyet majd Szent János és Szent Pál fejtenek ki. A vallási adottságoknak ez a lélekkel való telítése Ezekiel nagy adománya. Amikor őt a zsidóság atyjának nevezik, gyakran hivatkoznak arra a gondosságra, amellyel a profánt és a szentet elválasztja, vagy aprólékos szertartási előírásaira és a farizeusokra gondolnak. De a párhuzam nincs meg: Ezekiel - más módon, mint Jeremiás - útnak indít egy tiszta lelkiséget, amely keresztülhalad a zsidóságon, és betorkollik az Újszövetségbe. Jézus a jó Pásztor, akit Ezekiel hirdetett meg, Jézus indítja meg a lélekkel telítődött új istentiszteletet, amelyet Ezekiel követelt. Más szemszögből nézve Ezekiel az apokaliptika elindulásánál is ott áll. Hatalmas látomásai bevezetik Dánielét, és nem csodálkozunk, hogy az Apokalipszisben Szent János is hatása alatt állott.

24.tétel

DÁNIEL

Dániel könyve tartalmát tekintve két részből áll. Az 1-6. fejezet elbeszélése: Dániel és három társa Nebukadnezár szolgálatába kerülnek (1) Nebukadnezár álma: az összetett szobor (2) az aranyszobor imádása és Dániel három társa a tüzes kemencében (3) Nebukadnezár őrültsége (4) Baltazár lakomája (5) Dániel az oroszlánok vermében (6). Mindegyik esetben Dániel vagy társai a győztesek a megpróbáltatásokban, amelyektől életük, vagy legalábbis hírnevük függ, és a pogányok dicsérik az Istent, aki megmentette őket. A jelenetek Babilonban történnek Nebukadnezár, a "fia" Baltazár és ennek utódja, a "méd Dárius" alatt. A 7-12. fejezetek látomások, melyeket Dániel szemlélt: a négy vadállat (7) a kecskebak és kos (8) a hetven hét (9) a harag napja és a végső nap nagy látomása (10-12). Ezek is Baltazár, a méd Dárius és a perzsa Cirusz idejéhez kapcsolódnak. Egyesek úgy látják, hogy a könyvet két különböző korú írásból szerkesztették egybe. De más adatok ellentmondanak ennek a felfogásnak. Az elbeszéléseket harmadik személyben fogalmazták meg, a látomásokat Dániel mondja el az első látomás (7) be van keretezve egy bevezetésbe és egy harmadik személyű befejezésbe. A könyv eleje héber nyelvű, de a 2,5-ben hirtelen arámra vált, és ez tart egészen a 7. fejezet végéig, és így lép át a látomásokba. Az utolsó fejezeteket újból héber nyelven írták. A nyelv kettősségére vonatkozólag különféle magyarázatokkal jöttek elő, de ezek közül egy sem meggyőző. A stílus (első vagy harmadik személy) vagy a nyelv (héber vagy arám) szerint való felosztás nem felel meg a tartalomnak (elbeszélés vagy látomás). Másrészt a 7. fejezet, melyet a 8. magyaráz, párhuzamos a 2. fejezettel arámja pedig ugyanaz, mint a 2-4. fejezeteké, de stílusának vonásai megtalálhatók a 8-12. fejezetben, jóllehet ezek héber nyelven íródtak. Így a 7. fejezet köti össze a könyv két  részét és biztosítja egységét. Sőt Baltazár és a méd Dárius a könyv mindkét részében előfordulnak, s ugyanazokat a nehézségeket tárják a történész elé. Végül az írói eljárás és a gondolkodásmód ugyanaz a könyv elejétől végéig, és ez az egyenlőség a legerősebb bizonyíték a könyv egysége mellett. Az írás időpontját világosan meghatározza a 11. fejezet. A Szeleukidák és Lagidák közti háborút és Antiochusz Epifánész uralkodásának egy részét mondja el nagy részletességgel, pedig ezek a szerző számára jelentéktelenek. Ez az elbeszélés nem hasonlít az Ószövetség egyik jövendölésére sem. Prófétai stílusa ellenére már beteljesedett eseményekről számol be. De a 11,40-ben megváltozik a hangnem, és az "idők végét" úgy hirdeti meg, mint ami emlékeztet a többi prófétára. A könyvet tehát Antiochusz Epifánész üldözése alatt, de ennek halála előtt, írták, még a makkabeusi győzelem előtt, tehát 167-164 közt. A könyvben semmi sem mond ellen ennek az időpontnak. Az első rész elbeszélései a káld korszakból valók, de bizonyos jelek azt mutatják, hogy a szerző elég messze van az eseményektől. Baltazár Nabonid fia volt és nem Nebukadnezáré, mint a szöveg mondja, és sohasem volt királyi címe. A méd Dárius ismeretlen a történelem előtt és nincs hely számára, hogy az utolsó káld király és a perzsa Cirusz közé helyezzük, aki már legyőzte a médeket. Az újbabiloni környezet perzsa eredetű szavakkal van leírva, sőt Nebukadnezár zenekarának hangszerei görögből átvett neveket viselnek. A könyvben adott időpontok nem egyeznek meg sem egymás közt, sem a történelemmel, amennyire azt ismerjük, és úgy látszik, hogy minden különösebb gond nélkül kerültek a fejezetek élére. Bizonyára a régi hagyományok szolgáltatnak adatokat a késői írás számára. A könyvnek ez a késői eredete magyarázza meg helyét a héber Bibliában. Akkor került be, amikor már lezárták a próféták kánonját, Eszter és Ezdrás közé sorolták, az "egyéb iratok" közé, amelyek a héber kánon utolsó részét alkották. A görög és latin Biblia a próféták közé helyezte el, és hozzátett néhány deuterokanonikus részt: Azariás zsoltárát és a három ifjú énekét (3,24-90), Zsuzsanna történetét, ahol kitűnt a fiatal Dániel tisztánlátása (13), Bel és a szent kígyó történetét, amely a bálványozás szatírája (14). A könyvnek az volt a célja, hogy fenntartsa a hitet és reményt a zsidókban, akiket Antiochusz Epifánész üldözött. Dániel és társai ugyanolyan megpróbáltatásoknak voltak alávetve: a törvény megtagadása (1), a bálványok imádását követelték tőlük (3 és 6) győztesen kerültek ki, és a régi üldözők kénytelenek voltak elismerni az igaz Isten hatalmát. Az új üldöző igen fekete vonásokkal van megrajzolva, de amikor az Isten haragja kiengesztelődik (8,19; 11,36), eljön a végső idő (8,17; 11,40), akkor pusztulás vár rá (8,25; 11,45). Ekkor véget ér a baj, a bűn, elérkezik a szentek országa, melyet az "Emberfia" fog kormányozni, s uralma soha nem szűnik meg (7). A végnek ez a várása, és a szabadulás reménysége tölti be az egész könyvet (2,44; 3,33; 4,31; 7,14). Az Isten biztosítja ezt a jövőt egy általa kitűzött időben. Az örök elgondolásban a világ történetének elemei az isteni terv elemeivé válnak. A múlt, a jelen, a jövő mind jövendöléssé válik, mert mindent Isten világosságában szemlél, "aki megváltoztatja a korokat és időket" (2,21). Ezzel az egyszerre időbeli és időfeletti látomással a szerző rámutat a történelem prófétai értelmére. Az Istennek titkát (2,18; 4,6) titokzatos közvetítők tárják fel, akik a Fenséges hírnökei és ügynökei az angyalokról szóló tanítás éppúgy megvan Dániel könyvében, mint Tóbiáséban. A kinyilatkoztatás Istennek népére és a nemzetekre vonatkozó titkos tervéről szól. Egy fontos szöveg a halottak feltámadásáról szól (12,2). Az ország, melyet várnak, kiterjed minden nemzetre (7,14), nem lesz vége, ez lesz a szentek országa (7,18), az Isten országa (3,33; 4,31), az Emberfia országa, aki megkapott minden hatalmat (7,14).

Az ószövetségi messiási jövendölésekben ez az utolsó láncszem. Isten országának eljövetele  központi tárgya lesz majd a szinoptikus evangéliumoknak. Jézus, ennek az országnak a királya, magát Emberfiának nevezi. Dániel könyvének jövendölései benne teljesednek. Ezt a könyvet, amely angyaloktól magyarázott isteni titkoknak a kinyilatkoztatását hozza, szándékosan rejtélyes stílusban írták. Ez a "lepecsételt könyv" (12,4) nyitja meg igazán az apokaliptikus irodalmat, amelyet előkészített Ezekiel, és amely kiteljesedett a zsidó irodalomban. Az Újszövetségben Szent János Apokalipszise felel meg neki, de ekkor a könyv pecsétjeit feltörik (Jel 5-6), a beszédek már nem titkok többé, mert "az idő közel van" (Jel 22,10).

1.tétel

MIKEÁS

Mikeás (Micha) próféta [nem szabad összetéveszteni Mikeás Ben Jimlával, aki Acháb uralkodása alatt élt (1Kir 22)], júdai volt, Moresetből származott, amely nyugatra fekszik Hebrontól. Jotam, Acház és Hiszkija királyok alatt működött, tehát Szamaria elfoglalása előtt és a után (721). Némileg Ozeás kortársa volt és hosszabb ideig Izajásé. Vidéki származása miatt lelki rokonságban állt Ámosszal, konkrét nyelve néha durva, váltakoznak benne a képek és a szójátékok. A könyv négy részre oszlik, és váltakoznak a fenyegetések és ígéretek: 1,2-3,13 eljárás Izrael ellen 4,1-5,14 ígéretek Sionnak 6,1-7,7 újabb eljárás Izrael ellen 7,8-20 reménységek. A Sionnak tett ígéretek erős ellentétei a heves fenyegetéseknek, ez adja a keretet, de ez a kiegyensúlyozott szerkesztés a könyv kiadóinak a munkája. Nehéz meghatározni az átdolgozás mértékét, amelyet az a szellemi környezet végzett, amelyben a próféta emlékét őrizték. A kritikusok megegyeznek abban, hogy a 7,8-20 részt közvetlenül a fogságból való visszatérés utánra kell helyezni. Ebbe a korba illenek be a legjobban az orákulumok (2,12-13), amelyek elvesznek a fenyegetések közt - továbbá a közlések (4,6-7; 5,6-7). Másrészt a 4,1-5 megtalálható majdnem szóról szóra Iz 2,2-5-ben és egyiken sem látszik meg, hogy eredeti helyén lenne. Ez azonban nem hatalmaz fel, hogy e hozzáadások alapján megtagadhatjuk Mikeástól a jövőre vonatkozó ígéretek szerzőségét. Ezek megegyeznek a kortársától, Izajástól hangoztatott reményekkel. Mikeás életéről semmit sem tudunk, még azt sem, hogyan kapta meghívását. Azt látjuk, hogy erősen meg volt győződve prófétai hivatásáról és megkülönböztette magát a hamis prófétáktól. Biztonsággal hirdette a bekövetkező szerencsétlenséget. Jahve eljárást indít népe ellen (1,2; 6,1) és vétkesnek találja: vallásellenes bűnökben és még inkább erkölcsellenes vétkekben. Mikeás ostorozza a harácsolókat, a könyörtelenül hitelezőket, a csaló kereskedőket, a szétesett családokat, a papokat és a kapzsi prófétákat, a zsarnok urakat és a megvásárolható bírákat. Mindez ellenkezője annak, amit Jahve kíván: "az igazságot cselekedni, szeretni az irgalmasságot, és hűségben járni az Istennel" (6,8). Ez az a csodálatos formula, mely összefoglalja a próféták lelki követeléseit, és igen emlékeztet Ozeásra. A próféta mégis melenget egy reményt (7,7). Ez erősödik a 6,1. fejezetben, ahol kialakul a maradékról szóló messiási tan (4-5; 5,2), melyet Ámosz vázolt fel. Ebben meghirdeti egy békés királynak Efratában való születését, aki legeltetni fogja Jahve nyáját (5,1-5). Mikeás hatása tartós volt: Jeremiás kortársai ismerték és idézték egyik orákulumát Jeruzsálem ellen (Jer 26,18). Az Újszövetség hozza egyik szövegét az Efrata-Betlehemben születő Messiásról (Mt 2,6; Jn 7,42).

3. tétel

SZOFONIÁS

Kis könyvének címe elmondja, hogy Szofoniás (Cefanja) Jozija alatt prófétált (640-609). Az idegen divat (1,8), a hamis istentisztelet ellen (1,4-5) intézte támadásait, feddte a vezetőket (1,8). A királyról hallgat, de ez érthető, mert még a vallásos reform előtt prédikált, vagyis Jozija kiskorúsága alatt 640-630 közt. Pontosan akkor, mielőtt még Jeremiás megkezdte volna működését. Júda, melynek egy részét Szancherib bekebelezte, asszír uralom alatt élt, Manassze és Ámon istentelen királyok uralma kedvezett az istentelenségnek. De Asszíria gyengülése reményt keltett a nemzeti feléledésre, amelyhez hozzájárul a vallási reform is. A könyv négy kis részre oszlik: Jahve napja (1,2-2,3) a nemzetek elleni fenyegetések (2,4-15) Jeruzsálem elleni fenyegetések (3,1-8) és az ígéretek (3,9-20). Egyesek elegendő ok nélkül el akarják tőle vitatni a nemzetek ellen szóló orákulumokat és az utolsó fejezet minden ígéretét. Csupán azt lehet mondani, hogy a pogányok megtérésének a megjövendölése (2,11 és 3,9-10) idegenként hat a szövegben, s úgy látszik, hogy a Vigasztalások könyvének a sugallata. Az utolsó versek (3,18b-20) jobban illenek a fogság idejére. Szofoniás küldetése összefoglalható Jahve napjának, egy oly csapásnak a meghirdetésében, amely egyformán éri a nemzeteket és Júdát. Ez utóbbit elítéli vallási és erkölcsi hibáiért, melyek gőgből és lázadozásból fakadnak (3,1.3,11). Szofoniás a bűn mély ismeretéről tesz tanúságot: személyes támadás az élő Isten ellen. A nemzetek büntetése figyelmeztetés (3,7), hogy rávegye a népet az engedelmességre s alázatosságra (2,3) és az üdv ígérete csak az alázatos és szerény "maradéknak" (3,12-13) jár ki. Szofoniás könyvecskéje csekély hatású, és csak egyszer szerepel az Újszövetségben (Mt 13,41). Jahve napjának a leírása (1,14-18) pedig Joelnek szolgált mintául. A középkorban a Dies irae kezdetét innét vették.

2. tétel

NÁHUM

Náhum könyve a gonoszok elleni zsoltárral kezdődik, és prófétai mondások hirdetik Asszur büntetését és Júda üdvét (1,2-2,3). Főtárgya azonban, melyet a cím is mutat, Ninive romlása, amelyet olyan képzelőerővel ír le, hogy az Náhumot Izrael nagy költői közé emelte (2,4-3,19). Nincs okunk, hogy elvitassuk tőle a zsoltárt és a kezdeti orákulumokat, amelyek jó bevezetést nyújtanak ehhez a félelmetes képhez. A prófétálás valamivel előbb történt Ninive 612-ben bekövetkezett elesténél. Érezni benne Izraelnek minden szenvedélyét az örökös ellenség, Asszíria ellen, és már hallani a remény énekét, amelyet bukása keltett életre. E heves nacionalizmuson keresztül, amely még nem sejti sem az evangéliumot, sem Izajás második részének univerzalizmusát, Ninive bukásában az igazságosság és hit gondolata fejeződik ki: Isten bünteti tervének ellenségeit (1,11; 2,1), Izrael (1,12-13) és minden nép (3,1-7) elnyomóját. Náhum könyvének feladata az volt, hogy élessze 612 körül Izrael emberi reményeit, de az öröm rövid tartamú volt, és Jeruzsálem bukása nem sokkal Ninive pusztulása után bekövetkezett. A küldetés értelme kibővül és elmélyül, amikor Izajás átveszi Náhum képét (2,1), hogy leírja az üdv eljöttét (52,7).

30. tétel

Judit

Judit könyve (Judit magyarul „zsidó nő”) ősi zsidó írás. A könyv elbeszélése szerint Nabukodonozor hadvezére, Holofernész hadjáratot vezetett Izráel ellen, és amikor Bethulia az  ostromlott város már majdnem megadta magát, akkor Judit, a gyönyörű és istenfélő zsidó özvegy fogta magát és az ellenség táborába ment. Ott ő a Holofernész kegyeibe férkőzött, aki megpróbálta elcsábítani őt. Judit lefejezte őt részegségében és fejével visszatért a városba, és ezután a zsidók megfutamították az ellenséget. A történet Juditot az istenfélő zsidók példaképeként festi le és azt mutatja be, hogy Isten megmenti népét, amikor elkötelezettségét az ellenség gúnyolja. Ez a történet számos ősi nyelven él, és egy népmesén alapulhat, amit valószínűleg a Hasmoneusok korában (kb. Kr.e. 160-37 között), Palesztinában jegyeztek le. Nabukodonozor Asszíria királyaként való megemlítése arra utal, hogy a könyv esetleg nem történelmi céllal íródott, bár találhatunk a leírt betöréshez történelmileg hasonlót, amit IV. Antiokhosz követett el a szöveg keletkezése előtti időben.