Alfred Adler (1870. február 7.- 1937. május 28.) osztrák pszichiáter. Adler Bécsben kezdte meg orvosi tevékenységét. Kezdetben a pszichoanalízis freudi vonalát vallotta, de rövid időn belül, attól lényegesen különböző saját irányvonalat teremtett. 1911-ben megalkotta elméletét, amely individuálpszichológia néven vált ismerté.

Az adleri pszichológia

Míg Freud az emberi viselkedést elfojtott szexuális tartalmakkal hozza kapcsolatba, addig Adler az egó felsőbbrendűségi törekvései és környezetének interakcióját tekinti viselkedésünk mozgatórugójának. Azt vallotta, hogy az embert elsősorban társadalmi késztetések motiválják. Nem csupán azt állítja, hogy az ember a társadalmi hatások szocializálják, hanem azt, hogy maga a szociális érdeklődés veleszületett tulajdonság. Az individuálpszichológia vezette be a kisebbségi kompexus fogalmát. Eszerint az ember születésétől fogva az egója felsőbbrendűségi érzésétől vezéreltetve arra törekszik, hogy uralkodjon környezetén és hatalmát afelett erősítse. Természetesen a környezet és a társadalom ezt a dominanciatörekvést szabályozza illetve elnyomja a szocializációs mechanizmusok által. Ennek a mechanizmusnak a hibái, a alacsony társadalmi státusz vagy az eltérő fizikai tuladonságok miatti lenézés illetve a gyermekkorban a nagyfokú mellőzés azonban megbetegítheti a lelket és az individuumban frusztációt, kisebbségi érzést kelthet. Az egó ekkor kisebbségi komplexust fejleszt ki magában, mely hamis énképet vetít a tudatba és így további kudarcokat, sőt pszichoszomatikus betegségeket okozhat. Kompenzációként végletesen egocentrikus viselkedésre is késztetheti a kisebbségi komplexussal élő embert, aki ugyanúgy figyelmen kívül hagyja környezetét, ahogy saját magát is mellőzve látta a környezete által. A kisebbségi komplexus egy fajtája az alacsony emberekben esetenként kifejlődő Napóleon komplexus, vagy a magas emberek "fordított" Napóleon komplexusa. Az utóbbi esetben végletesen jelentéktelennek gondolja magát a beteg, míg az előbbiben megváltói jelentősségűnek. Adler munkásságának másik jelentős terméke a kreatív én fogalmának megteremtése. Ez egy szubjektív rendszer, amely értelmezi, és jelentéssel látja el a szervezet élményanyagát. Adler tanainak harmadik vonala, a személyiség egyediségének és a saját életstílus hangsúlyozása. Adler elméletében nem tulajdonít nagy jelentőséget a szexuális ösztönöknek, mivel szerinte az ember elsősorban társadalmi lény. A tudatot helyezte a személyiség középpontjába, szerinte az ember általában tisztában van viselkedése okaival.

 Jung (Kesswil, Svájc, 1875. július 26. - Küsnacht, Svájc, 1961. június 6.) svájci pszichiáter, pszichológus, Sigmund Freud leghíresebb tanítványa. Nevéhez fűződik a két nagy személyiségtípus megalkotása (az introvertált és extrovertált személyiség fogalma), valamint az álmok és a tudattalan pszichológiájának tanulmányozása.

Szondi Lipót (1893-1986) Fölösleges bizonygatni, hogy a pszichológia milyen tekintélyes történelmi múltra tekint vissza. A régi görögök a lélektana testi, szervekkel kapcsolatos tulajdonságokkal hozták összefüggésbe. Tudománnyá válása hosszú tudományos-történelmi folyamat eredménybe, melybe ido~nként "belezavartak" különbözo~ divatos irányzatok, mint például (hogy egy ido~ben közelít említsünk) a 19. század utolsó harmadához Wilheim Wundt "pszichologizmusa", amely rendkívül eltúlzott jelento~séget tulajdonított a lelki tényezo~k emberi magatartást, kulturális fejlo~dést, társadalmi folyamatokat meghatározó voltának. O~ természetesen csak egyike volt a különbözo~ irányzatok képviselo~inek. Arisztotelészto~l hosszú a névsor Sigmond Freudig. Ahogy a kémia Daltontól, a fizika Newtontól vált igazán tudománnyá, nem tagadva a nagy elo~dök érdemeit, akik kikövezték az ide vezeto~ utat. A pszichológia mindig kapcsolatban állott a filozófiával. Napjainkban rendkívüli módon tagozódott és egy sor alaptudomány mellett határtudományként is jelen van. A "pszichológia" szót elo~ször 1590-ben Coclenius elso~ munkája címként ismerhette meg a világ. Nincs hely és leheto~ség, s nem is célja e cikknek, hogy az óriások munkásságát akárcsak röviden körvonalazza, de Bacon, Descartes és Avicenna az, akiknek különösen nagy érdemei voltak abban, hogy tapasztalati alapon megsejtsék: a pszichológia a természettudomány és a társadalomtudomány érintkezései pontjai között is fellelheto~. A szociálpszichológia, a pedagógia fontos részeként, az orvostudomány egyik szakmai területeként, munkapszichológiaként, mu^vészetpszichológiaként közismert és elfogadott. Nem nélkülözheto~ ma már a bu^nüldözésben, a sportban, a vezetés elméletében, az ember-gép viszony alakításában, ami több mint az ergonómia. A legklasszikusabb területe azonban a mélylélektan igazán Siegmund Freuddal kezdo~dött. Négy kiemelkedo~ alakja volt e terület mu^velo~inek és fejleszto~inek, Freud, Adler, Jung és a magyar Szondi Lipót. Elso~sorban róla és módszereiro~l kívánunk szólni a továbbiakban. Szondi Lipót 1893. március 11-én született, Nyitrán. Apja kétszer no~sült, Szondinak tizenhárom testvére volt. Öt éves koráig csak németül és szlovákul tudott, ezután tanult meg magyarul. Bár apja segédrabbi volt, sohasem volt vallásos, és misztikus ösztönöket sem tulajdonítottak neki. Budapesten végezte tanulmányait, majd Ranschburg Pál idegosztályán dolgozott. Az elso~ világháborúban szanitécként, majd orvosként szolgált. A Szövetség utcai kórházban kezdetben belgyógyászati munkát végzett, késo~bb az ideggyógyászat érdekelni kezdte, fo~leg a pszichopatológia. 1924-to~l 1944-ig a Gyógypedagógiai Fo~iskola kutatólaboratóriumát vezette, és pszichopatalógiát tanított. A harmincas évekto~l kezdett behatóan foglalkozni a mélylélektannal és az örökléstannal. E két tudomány kísérleti módszereként dolgozta ki a világhírnévre szert tett módszerét, a Szondi-tesztet. A mélylélektan elso~ kimunkálója Freud volt, aki feltárta, hogy a tudatos lelki folyamatok alapját a tudattalanban végbemeno~ folyamatok, lelki történések képezik. Adler és Jung továbbfejlesztette ezt az elméletet. Adler véleménye szerint az individuálpszichanalízis az ember lelki fejlo~dése fontosabb szerepet játszik, mint a szexuális kapcsolat. A lelki zavarokban pedig a kisebbrendu^ségi komplexust tartotta meghatározónak. Jung hasonló, de ellenkezo~ elo~jelu^ következtetésre jutott, mint Freud. Szerinte a leánygyerek anyjával szembeni, a fiúgyerek apjával szembeni ellenséges magatartását, lényegében féltékenységi komplexusát tartotta meghatározónak. Jung az álmot, Freudhoz hasonlóan, a tudattalan legfontosabb megnyilatkozási formájának tekintette. Freud, Adler és Jung mellett kétségtelenül Szondi Lipót a lélektan tudományának negyedik óriása. 1939-ben egycsapásra világhíru^ lett a genfi nemzetközi kongresszuson tartott elo~adásával. Nemzetközi elismertsége még a harmincas évek zsidótörvényeivel szemben is biztosított számára némi védettséget, de könyveinek kiadását már nem engedélyezték. Szondinak a mélylélektanhoz való legfontosabb hozzájárulása a sorsanalizisben nyilvánult meg. A sorsanalizis a családi tudattalant feltételezi, amit az egyén génjeiben hordoz. A vele született ösztönalkat az életutat, az életpályát, a párválasztást határozza meg. Az egyén ösztönkiélése azonban lehet pozitív vagy negatív, tehát nem eleve meghatározott. A tudatos lelkivilágon kívül a sors alakulásába belejátszik egy tudattalan lelki szféra - a családi. Szondi nagy érdeme a pszichológiai vizsgálatok ez irányú tesztmódszerének kidolgozása volt, amit ma az egész világon a pszichológusok alkalmaznak. A "teszt" szó angolul próbát jelent. Több személlyel mondatnak véleményt a bemutatott ábrákról, és ezt matematikailag átlagolják. Így kapnak az egyes emberro~l személyiségképet. Ez a módszer mind tehetségvizsgálatra, mind alkalmasságvizsgálatra kitu^no~en bevált. Szondihoz világhírneve miatt nem mertek hozzányúlni, így 1944 nyaráig "türelmi ido~t" kapott. Gyalázatos módon üzletet kötöttek a nagy tudós megváltására. Katonai szállítójármu^vek ellenében engedélyezték volna Palesztínába távozását. Ez a terv ugyan kútba esett, de életéto~l nem fosztották meg. 1948-ban Zürichbe költözött. Intézetet alapított, dolgozott, tanított, könyveket írt. 1959-ben elnyerte a svájci állampolgárságot. Dolgozatait kétévente Sondiana címmel jelentették meg, díszdoktorrá avatták. Sorsanalitikus kutatásának befejezésével - összegzésével kialakult a nyolc ösztöntényezo~. Az epilepszia, a hisztéria, a katatónia, a szkizofrénia, a paranoia, a depresszió, a mánia és a homoszexualitás, továbbá a szadizmus. Ezek ösztönös érvényesülését, a sorsválasztást Szondi lappangó (latens) géneknek tulajdonítja. Az ösztönös vonzalmakat és késztetéseket "genotropizmusnak" nevezte el. Ezzel a származásból eredo~re utalt. Tragikus a vég. Felesége halála teljesen megtörte. Magányát nem tudta elviselni. Az aggok otthonába költözik Zürich mellett, ott is hal meg. 1986. január 27-én hunyta le szemét idegen földön, mert hazájából barbár ero~k elüldözték, és ezt sohasem tudta feledni.

Ernst Kretschmer német pszichiáter a huszadik század elején azon munkálkodott, hogy olyan kategóriarendszert hozzon létre, amelynek segítségével az emberek típusokba oszthatók. Hosszas kutatás után három egyszerű kategóriára sikerült leszűkítenie az emberi személyiségtípusokat. Elméletének egyik különlegessége, hogy a kategóriaalkotása nagyon egyszerű elven nyugszik: az emberek testalkatából következtetett temperamentumukra, különböző személyiség-jellemzőikre. Kretschmer három fő kategóriát írt le:

Leptoszom alkat: Henger alakú törzs, hosszú, keskeny mellkas, keskeny váll jellemzi őket. Végtagjaik és nyakuk hosszú, csontjaik, izomzatuk és bőrük gyenge, finom és vékony. Orruk hosszú és éles vonalú, bőrszínük fakó. Zárt, autonóm életet élnek, bizalmatlanok, hűvösek, és merevek.

Atletikus alkat: Végtagjaik hosszúak, válluk széles és izmos, csípőjük keskeny, csontozatuk erőteljes, izomzatuk erős. Lassú, nyugodt életmódot folyatnak, megbízhatóak, ám gyakran katonásan viselkednek.

Piknikus alkat: Zömök testalkatúak, végtagjaik rövidek, kerekded, jól táplált külsejűek. Az arcszínük élénk, csontozatuk gyengébb, izomzatuk lágy. Vidám, kényelmes, nyitott, gyakorlatias emberek.

 James Watson (1928. április 6.- ) James WatsonTanulmányait a chicagoi egyetemen végezte, s 1947-ben szerzett zoológusi diplomát. 1950-ben doktorált zoológiából az indianai egyetemen. Korábban úgy látszott, hogy ornitológiával fog foglalkozni, de az indianai egyetemen figyelme a genetika és a mikrobiológia felé fordult. Disszertációját a röntgensugarak bakteriofágok szaporodására gyakorolt hatásáról írta. 1950-51-ben a Nemzeti Kutató Tanács ösztöndíjasa volt Koppenhágában, ahol a baktériumvírusokat kutatta. 1951 tavaszán Nápolyban találkozott M. H. F.Wilkins-szel, s ekkor látta először a kristályos DNS röntgendiffrakciós képét. Ez ösztönözte, hogy a DNS szerkezetének kutatásával foglalkozzon. 1951 őszén Cambridgebe érkezett. Itt a Cavendish Laboratóriumban látott hozzá Francis Crick-kel együtt a DNS struktúra felderítéséhez. Vizsgálták a polinukleotid-láncok lehetséges sztereokémiai konfigurációit, de első vizsgálataik eredménytelenek voltak. 1953 tavaszán végrehajtott 2. kísérletsorozat már eredménnyel járt. A DNS szerkezetének egy kettős spirál modellt javasoltak. 1953-ban a Nature című folyóiratban megjelent A dezoxiribonukleinsav szerkezete c. közös tanulmányuk. Ez a 900 szavas közlemény a modern biológia egyik alapköve, ami a gének működési módjának megértését segítette elő. 1953-55 között a California Institute of Technology kutatója. Az 1955-56-os esztendőben Cambridgeben dolgozott Crick-kel. 1956 őszétől a Harvard egyetemen dolgozott, ahol 1961-től professzor. Ekkor az RNS fehérjeszintézis-ben játszott szerepét kutatta. 1962-ben -megosztva- Nobel-díjat kapott a nukleinsavak molekuláris felfedezéséért, valamint annak felismeréséért, hogy azok az élő szervezetben az információátadás szempontjából jelentősek. 1968-ban a Cold Spring Harbor Laboratories igazgatója. Könyvei: The Double Helix (1970)

Gregor Mendel (Heinzendorf /ma: Hynčice, kerület Nový Jičín/, 1822. július 22. - Brünn, 1884. január 6.): morva származású cseh-osztrák ágostonrendi szerzetes, a brünni ágostonrendi monostor apátja, botanikus, a tudományos örökléstan megalapozója. Ő állapította meg az ivarosan szaporodó populációkban a sejtmagbéli gének természetes nemzedékek közötti átvitelének törvényszerűségeit. Gyakran nevezik őt a "genetika atyjá"-nak is, mert a munkásságának újrafelfedezése azonnal az örökléstan megalapozásához vezetett.Németül beszélő családban született. Gyermekkorában dolgozott kertészként is. Fiatalemberként 1840 és 1843 között bölcsészetet tanult az olmützi Filozófiai Intézetben. Elszegényedett, de szeretett volna tovább tanulni és a természet jelenségeit kutatni. Erre más  lehetősége nem volt, mint lelkészi pályára lépni; ezért huszonegy éves korában lépett be Brünnben az Ágoston-rendbe a Szent Tamás kolostorba. Ekkor vette fel a Gregor szerzetesi nevet. 1844 és 1848 között teológiai és mezőgazdasági tanulmányokat folytatott az alt-brünni ágostonrendi kolostorban. 1847-ben szentelték pappá. 1849/50-ben matematikát és görög nyelvet tanított a znaimi gimnáziumban. 1851 és 1853 között Bécsben végzett egyetemi tanulmányokat az apát kérésére. Eközben fejlesztette tovább matematikai tudását és megismerkedett az atomelmélettel. A növénytan vizsgán megbukott, ezért tanári diplomát nem szerzett. 1853-ban tért vissza az apátságba, ahol főleg fizikát oktatott. 1854 és 1868 között a brünni felsőfokú reáliskolában a természetrajz helyettes tanára volt. 1856 és 1863 között a brünni kolostor kertjében végzett növénykeresztezési kísérleteivel megállapította az örökletes "faktorok" utódnemzedékekbe átjutásának törvényszerűségeit, és ezzel megalapozta a modern genetikát. 1868-ban a monostor prelátusává (rendfőnökévé) választották, és ettől kezdve kevésbé foglalkozhatott a növénykeresztezési kísérleteivel (bár meteorológiai feljegyzéseit továbbra is folytatta). Ideje nagy részét adminisztratív munkák és a kormánnyal való viaskodások kötötték le. Idült vesegyulladásban halt meg.Az egyetemen a professzorai és az apátságban a szerzetestársai is arra ösztökélték, hogy tanulmányozza a növények változatoságát és új változatok hibridizációval történő keletkezését. A kutatásait az is ösztönözte, hogy ő maga is szerette a természetet. Nemcsak a növények iránt érdeklődött, hanem a fajták, a változatok és a fajok képződése, az evolúció jelenségei iránt is. Emellett intenzíven foglalkozott meteorológiával is. Arra volt leginkább kíváncsi, hogy hogyan tesznek szert a növények olyan jellegekre, amelyek eltérnek a "típus" növény jellegeitől (ld még tipológia, faj). A monostor körüli gyakori sétái egyikén észrevette egy dísznövény atípusos változatát; ezt felvette és a kolostorkertben elültette a típusnövény közelébe. Egymás mellett nevelte az utódaikat, hogy lássa, közelebb kerülnek-e a jellegeik a következő nemzedékekben. E kísérletekkel szerette volna alátámasztani vagy illusztrálni az evolúció első tudományosnak gondolt elképzelését felvázoló Jean-Baptiste de Lamarck nézeteit arról, hogy a környezet hogyan befolyásolja az élőlények tulajdonságait. Azt figyelte meg, hogy a környezet azonossága ellenére az egyes növények utódai többé-kevésbé megtartották a szülők lényegi (és egymástól eltérő) tulajdonságait, vagyis azokat a környezet alig vagy nem befolyásolta. Ez az egyszerű vizsgálat adta az ötletet az öröklődés mechanizmusának kereséséhez. Ezt követően alapos meggondolások és precíz kísérlettervezést követően fogott hozzá a borsók megfelelő tulajdonságainak kiválasztásához, majd a borsó egyedek irányított keresztezéséhez. Az irányított keresztezés kivitelezésében és a véletlenszerű beporzás meggátlásában segítette őt a borsó pillangós virágának szerkezete és az, hogy a virágok ivarszerveit (a porzókat, illetve a bibét) az egyes növényeken eltávolította; így hozta létre az anyai (bibés, magtermő) és az apai (porzós) szülőket. A kísérleteinek hátterében az a meggondolást állt, hogy az egyedek öröklődő tulajdonságai nem egységes mintázattömböt alkotnak, hanem különböző és elkülöníthető jellegek összeségét; minden egyes örökletes jelleg mögött egy-egy örökítő "faktor" állhat, amely valami módon meghatározza a szóban forgó tulajdonságot. (A kísérleteiben azt nem vizsgálhatta még, hogy az örökítő "faktor" hogyan határozza meg a tulajdonságot és nem elemezhette ennek fejlődési történetét sem.) Főleg borsókon végzett gondos és előre eltervezett keresztezési kísérleteiben először is előállította a „tiszta származéksorú” (vagyis homozigóta) szülői nemzedéket (P/arentes/), amelyekben az anyai és az apai szülő egy vagy néhány jól meghatározható tulajdonságban különbözött (pl. gömbölyű vagy szögletes magvú, sárga vagy zöld magszínű). Majd ezek keresztezésével az első hibridnemzedéket (F1 /filius/), azután ezek egymás közti keresztezésével a második hibridnemzedéket (F2) hozta létre. Megfigyelte a P szülői tulajdonságok megoszlását az egyes (F1 és F2) nemzedékekben, és statisztikailag értékelte a tulajdonságok relatív megoszlását. A megfigyeléseit és a következtetéseit szabályokba foglalva 1865 februárjában előadta a Brünni Természetvizsgáló Egyesület ülésein, majd 1866-ban publikálta is "Versuche über Pflanzen-Hybriden" címmel az egyesület évkönyvében. Ő volt az első, aki a keresztezési kísérleteket olyan terjedelemben és statisztikailag értékelve végezte, hogy ezzel lehetségessé vált megállapítani a hibrid utódok különböző tulajdonságú alakjainak számát, a különféle formatípusok nemzedékekbeli számviszonyait meghatározni. A munkája közben rájött a sikeres örökléstani kísérletezés feltételeire:

* a kísérleti növényeknek különböző és állandó (örökletes) tulajdonságokkal kell rendelkezniük;

* csakis a kiválasztott keresztezéseket szabad megengedni, a nem kívánt megporzásokat mesterséges beavatkozással ki kell zárni;

* az egymást követő nemzedékekben a hibrideknek és utódaiknak nem szabad észrevehető termékenyülési zavart szenvedniük (mert akkor nem lesz minden lehetséges formának bekerülni a statisztikai értékelésbe).

A munkájának eredménye a Mendel-szabályok, amelyek leírják az örökletes faktorok nemzedékek közötti átjutásának törvényszerűségeit az ivaros szaporodású fajokban. Rájött, hogy minden örökletes tulajdonságot az egyedekben két, meglehetősen stabilis "faktor" határoz meg, míg az ivarsejtekben minden tulajdonságra nézve csak egy "faktor" található (vagyis mai szóhasználattal: az egyedek sejtjei diploidok, míg az ivarsejtek haploidok). Az öröklésért felelős "faktorok" nem elegyednek egymással, hanem diszkrét egységekként véletlenszerűen kombinálódva jutnak az utódokba (az öröklődésnek is vannak tehát "atomjai"). Azt is megfigyelte, hogy ha a hibridekben két különböző "faktor" van jelen, akkor az egyik [[domináns hatás]]ú lehet a másik mellett, mert ilyenkor a hibrid a domináns faktornak megfelelő tulajdonságot fogja muatni; míg a másik faktor [[recesszív]] (rejtőzködő) a domináns mellett, mert a hibridben nem jelenik meg az általa meghatározott tulajdonság, de a következő nemzedékben két ilyen faktor összekerülése az utódban a recesszív tulajdonság megjelenését fogja előidézni. Azt is észrevette, hogy bizonyos esetekben a hibrid kétféle faktora köztes tulajdonságot határoz meg, amely eltér mind a dominánstól, mind a recesszív alaktól.

Munkásságának újrafelfedezése és hatása

A következtetéseit nem értették meg és a munkásságával nem foglalkoztak. Elsősorban azért, mert abban az időben mindenki az evolúciós változások vizsgálatának és kutatásának lázában égett, a legtöbben az evolúciós változások okait keresték. A kísérleti genetika viszont éppen a tulajdonságok megőrződését elemezte, ami akkor kevésbé tűnt fontosnak. Úgy halt meg, hogy nem érhette meg a felfedezéseinek elismerését. 1900-ban két cseh-osztrák (Carl Correns és Erich von Tschermak) és egy holland botanikus (Hugo de Vries) újra felfedezte a Mendel feltárta törvényszerűségeket; ezeket ők nevezték el Mendel-szabályoknak, ők adták a négy szabály sorszámait és pontos megfogalmazásait. 1902-től azután a törvényszerűségek alkalmazhatóságát igazolták számos, növényi és állati, majd emberi öröklésmenet esetében is. Kísérleti eredményeit később vitatták, mert nehezen tudták elképzelni, hogy a különféle örökletes jellegek eloszlása a nemzedékekben annyira pontosan kövesse az elméletileg várt arányokat, mint ahogy ő állította. De csak kevesen merték azzal vádolni Mendelt, hogy kozmetikázta vagy "kisimította" volna az adatait. Eredményeinek többszöri reprodukálása ugyan bizonyította a hipotézisének és adatfelméréseinek pontosságát, ám egyesek mégis  rejtélyesen pontosnak tartották az eredményeit. A felfedezésének jelentőségéről az 1900-as években egy rövid ideig vitázott William Bateson és Karl Pearson; az előbbi védelmezte a mendeli elképzeléseket, az utóbbi (mint statisztikus) túlságosan mesterségesnek vélte a kísérleteit. 1918-ban Ronald A. Fisher már a mendeli genetikát vette kiindulási alapnak az evolúciós folyamat populációgenetikai szintéziséhez. Az 1920-30-as években az eredményeit ismét beépítették az evolúció szintetikus elméletébe, mert felismerték, hogy a szelekcióra alapított evolúcióelmélet nem értelmezhető az öröklődés és a változatok generálása nélkül.

Mendel és Darwin

Mindketten nagyjából egyidőben éltek, mégis alig ismerték egymás munkásságát. Charles Darwin 1859-ben kiadott műve, "A fajok eredete", az evolúció fő mozgatójának a természetes kiválogatódást gondolta: a természetben létrejött változatokat a természet erői utólag szelektálják. A változatok létrejöttének mechanizmusát akkor még senki sem ismerte. De evolúció létrejöttéhez a létrejött változatoknak öröklődniük is kell, mert másképpen nem jöhet létre az élővilág változatosságának időbeli kibontakozása (amit az evolúció jelent). Mendel csak a kísérleteinek befejezése után , de még az eredményeinek publikálása előtt olvasta Darwin művét. Az írásában vannak is darwini jellegű bekezdések. Darwin nem ismerte Mendel cikkét, de egyes könyvekben talált rá utalást. Ezért az ő idejükben nem jöhetett létre a szelekcióval zajló evolúció és az örökletes változatok öröklődésének szintézise. Ehhez meg kellett várni annak belátását, hogy csak az öröklődéssel megőrződött változatok szerepelhetnek az evolúcióban, másrészt pedig meg kellett várni, míg a statisztika eléggé fejletté vált ahhoz, hogy megbirkózzék a populációgenetika problémáival.

 G. Allport az egyik legbefolyásosabb vonáselmélet kutató, több mint 4 évtizedes tevékenysége által a SZEMÉLYISÉGKUTATÁST a tudományos pszichológia érdekes és nagy kihívást jelentő területévé tette. Ebben nagy érdeme volt Allport 1937-ben közölt könyvének "A személyiség pszichológiai értelmezése". Allport egy eklektikus személyiségelmélet kidolgozására törekedett, amely több vonatkozásban is eltér pl. Freud személyiségelméletétől:

* Allport azon a véleményen volt, hogy Freud eltúlozta a tudattalan befolyását a személyiségre. Szerinte a felnőtt, egészséges embert olyan racionális, tudatos lény, aki ellenőrzése alatt tarja a viselkedését irányító motívumokat. Szerinte a tudattalan csak a patológiás vagy a neurotikus személyiségeknél kerül előtérbe.

* Véleménye a múltbeli élmények, tapasztalatok hatásának a jelenre vonatkozó befolyásolásában ugyancsak eltért a Freudétól. Úgy gondolta, hogy az ember nem rabja gyerekkori konfliktusainak, viselkedése sokkal inkább a jelen és a jövője által irányított, mint a múltja által meghatározott.

* Allport szerint az egészséges ember személyiségét nem lehet feltárni a beteg egyén vizsgálatával.

Allport elméletének legfeltűnőbb vonása az egyén személyiségének egyedisége, amit a valamennyiünkre jellemző vonások határoznak meg.

A személyiség vonáselméletei szerint az emberek számos személyiségdimenzió mentén különböznek egymástól. A vonások a pszichológiai szerveződés alapvető építőkövei. A vonáselméletekhez tartozó kutatók főbb törekvései:

- A személyiség minél pontosabb leírását szolgáló vonásoknak olyan készletét kidolgozni amelyekkel megragadható az emberi személyiség változatossága;

- A személyiségvonások megbízható és érvényes mérési módszerét kidolgozni;

- A vonások és viselkedés közötti kapcsolatokat feltárni.

A személyiség természete: tudatosság, fejlődés és egyediség

Allport a személyiség meghatározására tett kísérletekből legalább 50-et felülvizsgált, mielőtt közzétette saját meghatározását:

A személyiség azon pszichofizikai rendszerek dinamikus szerveződése az egyénen belül, amelyek meghatározzák jellemző viselkedését és gondolkozását (1961).

- dinamikus szerveződés - a személyiség állandó átalakulására, fejlődésére utal

- pszichofizikai rendszer - test és elme, mentális és biológiai összetevők kölcsönhatása

- temperamentum

- fizikum => a személyiség öröklődés által meghatározott építőkövei

- intelligencia

Allport szerint a személyiség tanulmányozásában két módszer, megközelítés alkalmazható:

- az idiografikus - amely egyedi esetek felől közelíti meg az általánost

- nomotetikus - amely nagyszámú csoportot tanulmányoz, átlagokat számol, és ennek alapján próbál olyan törvényszerűségeket felállítani, amelyek megmagyarázzák az emberi viselkedést Allport a személyiség fejlődését szakaszosan képzelte el, szerinte nincs folytonosság múlt és jelen között, gyerek és felnőtt között. Szerinte a gyereket primitív ösztönök vezérlik és viselkedése nagyrészt reflexszerű. Az érett felnőtt személyisége viszont egészen más szintem működik, vagyis a kettő - gyakorlatilag - szétválasztható.

Személyiségvonások

Vonás = a személyben levő hasonló cselekvési tendenciák.

A vonások állandó és tartós reagálási módok a környezeti ingerekre, olyan "neuropszichikus struktúrák, amelyek számos ingert funkcionálisan egyenértékűvé képesek tenni, valamint az alkalmazkodó és kifejező viselkedés egyenértékű formáit képesek kiváltani és irányítani".

A vonások jellemzői:

- valódi létezők, nem csupán elméleti építmények;

- kiváltják vagy irányítják a viselkedést

- kísérletileg vizsgálhatóak;

- kapcsolódhatnak egymáshoz, rátevődhetnek egymásra.

Allport megkülönböztet:

- individuális vonásokat (személyes diszpozíciók) : a vonások egyénen belüli, egyedülálló mintázatai;

- közös vonásokat: olyan dimenziók, melyek mentén az emberek összehasonlíthatók.

Allport mintegy 18.000, a köznyelvben is használatos jelzőt talált, amit vonásként fogott fel: pl. dominancia, alárendelődés, nőiesség, férfiasság, neuroticizmus, stb.

A vonásokat megkülönböztette olyan személyes jellemzőktől, amelyek úgyszintén kiválthatják és irányíthatják a viselkedést.

Szokások és attitűdök

A szokások befolyása kisebb a vonásokénál, sokkal merevebbek, mivel sajátos ingerre adott sajátos választ feltételeznek. A szokások vonássá ötvöződnek.

Az attitűd és a vonás megkülönböztetése nem mindig könnyű:

1. az attitűd mindig valamely tárgyra vonatkozik

2. az attitűd rendszerint valami felé vagy ellen irányul.

Allport szerint a személyes diszpozíciók hierarchiába szerveződnek, más és másféleképpen befolyásolják az emberi viselkedést:

1. uralkodó - a viselkedés szinte minden mozzanatát áthatja

 2. központi - kevésbé átható, de még általános válaszhajlam (5-10)

3. másodlagos - jellemző érdeklődés, válaszhajlam

Allport meggyőződése, hogy a mennyiségi módszerek nem alkalmasak a személyiség lényegének, az egyediségének a megragadására.

Személyiség és motiváció

Valamennyi személyiségelmélet tartalmazza a motiváció kérdéskörét. Allport szerint egy motiváció-elmélet legalább 4 követelménynek kell megfelelnie:

A motívumok aktualitásának hangsúlyozása

A motívumok pluralitásának felismerése

A kognitív folyamatok szerepének elismerése (tudatos tervezés és intencionalitás)

A motívumok egyediségének felismerése (és pontos meghatározása)

A motívumok funkcionális autonómiája (F. A.)

Motívumon olyan belső személyi feltételt értünk, amely cselekvést vagy gondolatokat vált ki.

A funkcionális autonómia (F. A.) elméletének értelmében Allport a felnőtt motívumait változatos, önálló és jelenidejű rendszernek tekintette, amely korábbi rendszerekből származik, de azoktól funkcionálisan különvált.

Allport az autonómia 2 szintjét különböztette meg:

1. Perszeverációs F.A. - pl. szokások vagy olyan viselkedések, amelyek egykor sajátos céllal bírtak. A cél már nem létezik, de a viselkedés fennmaradt (Pl. előszeretetünk a megszokott, ismert iránt)

2. Sajátságos F.A. - az egyénre jellemző, tanult motívumok (érdeklődés, érzés, érték, attitűd, szándék, én-kép, életstílus).

A sajátságos F.A. olyan szervező folyamat amely meghatározza és fenntartja az én-tudat érzését. Allport az alábbi funkciót tulajdonítja ezeknek:

1. Energiaszint szervezése: - új motívumok a felgyűlt energia levezetéseként jönnek létre;

2. Kompetenciára való törekvés: az egészséges felnőttet mindig hajtja a nagyobb hozzáértésre való törekvés.

A sajátságos motívumok nem függetlenek egymástól és szorosan hozzákapcsolódnak az én struktúrájához.

Allport tudatában volt annak, hogy motiváció-elmélete nem magyarázza az emberi viselkedés valamennyi összetevőjét.

 A proprium - az egyedi én

A proprium - Allport elméletében - megfelel az ego, az én fogalmának és a személyiség azon vetületeit foglalja magába, amelyek megkülönböztetőek és létfontosságúak az egyén érzelmi életében.

FEJLŐDÉSELMÉLETE

Allport az én kialakulásában, fejlődésében 7 szakaszt különít el:

1. Testi én - saját testét képes megkülönböztetni a környezeti tárgyaktól

2. Én-azonosság - felismeri saját identitásának fontosságát a változó környezet ellenére

3. Önértékelés - véghezvitt cselekvései öröme, büszkesége

4. Az én kiterjesztése - rájön, hogy őt is emberek, tárgyak veszik körül, az identifikáció szakasza

5 Az énkép megjelenése - a reális és ideális énkép megjelenése, a szülőknek a gyermek iránt való elvárásainak terméke

5. Az én, mint racionális feladatmegoldó - logikus, racionális gondolkodás kezdete, a problémamegoldás képességének kialakulása

6. Sajátságos törekvés - hosszú távú célok, tervszerű jövő

Személyiség a gyerekkorban

Allport úgy tekintette, hogy a felnőtt személyisége főként a jelen és a jövő függvénye, mégis, az éntudat kialakulásánál a személyiségváltozásokat az életkorokhoz kötve tárgyalja. Motivációs elmélete magába foglalja az eredeti motívumok gyökeres átalakulását az évek előrehaladtával. Allport a gyereket egy örömkereső, destruktív, "nem szocializálódott lényként" írja le, akire a fokozott egocentrizmus, türelmetlenség és függőség jellemző. A csecsemő ösztönök és reflexek által vezérelt, aki a feszültség ill. fájdalomcsökkentésre, valamint az élvezetfokozásra törekszik. Különleges fontosságúnak tartotta ebben a korban az anyától kapott biztonságérzetet és szeretetet, amely alapvető feltétele a felnőtt egészséges személyiség létrejöttének.

Személyiség a felnőttkorban

Allport szerint a felnőtt személyisége a gyerek személyiségből fejlődik ki, de anélkül, hogy a gyerekkori hajtóerők uralkodnának vagy irányítanák. Ha a gyerek biztonság és szeretetigényei kielégítetlenek, agresszívvá, bizonytalanná, önzővé válik. Ilyen körülmények között a motívumok funkcionálisan autonómmá válása nem valósul meg. A felnőttkorban is fennmaradó differenciálatlan személyiség az elmebetegekre jellemző. Az érett személyiség tevékenység által uralja, ellenőrzi a környezetet, személyisége egységes és képes arra, hogy pontosan észlelje, mind a világot, mind önmagát.

Az érettség mutatói:

1. az én érzésének kiterjesztése

2. meghitt viszony másokkal

3. érzelmi biztonság (önfelfogás)

4. valósághű percepció, jártasságok, feladatok

5. az én tárgyirányítása: önismeret és humor

6. egységesítő életfilozófia.

Allport nézete az emberi természetről

Az eddigiekből kitűnik, hogy Allport egy alapvetően optimista emberképet alakított ki, amelynek értelmében az ember képes arra, hogy tudatosan ellenőrizze saját életét. Allport szerint valamennyien az önmegvalósítás egymást követő szakaszain megyünk át, mindenki képes arra, hogy egy megfelelő életstílust tervezzen és valósítson meg. Az élet végső célja - mondja Allport - nem a feszültségcsökkentés, hanem éppen ennek növelése, amely új élmények és kihívások felé sarkall.

A személyiség felmérése

A személyiség olyan bonyolult rendszer, hogy egyetlen felmérését célzó módszer sem tökéletes, mondotta Allport.

1. alkati és fiziológiai diagnózis

2. szociokulturális környezet megismerése (szerep, státusz)

3. személyes dokumentumok, esettanulmányok

4. önértékelés

5. viselkedési mintavétel

6. besorolás

7. tesztek és skálák

8. helyanalízis

9. kifejező viselkedés

10. projektív tesztek

11. sűrítő eljárások

Allport, Vernon és Lindsay 1960-ban kidolgoztak egy személyisé felmérő értékskálát. A skála 45 kérdést tartalmaz, a személyeknek az általuk elfogadható, jellemző válaszokat kell megjelölniük. A teszt validitását különböző foglalkozású csoportok összehasonlításával ellenőrizték. A skála itemei által vizsgált alapvető értékek:

1. elméleti érték - igazságkeresés

2. gazdasági érték - gyakorlati, hasznos dolgok

3. esztétikai érték - művészet és szépség

4. szociális érték - emberi kapcsolatok, a társak iránti szeretet

5. politikai érték - hatalom és befolyás

6. vallási érték - harmónia, egység

Allport elméletéből fakadó kutatások

Allport szerint a kísérlet és a faktoranalízis mellett egyéb lehetséges módszerek is alkalmazhatok a személyiség tudományos kutatására. Az esettanulmányt nem tartotta elfogadhatónak az egészséges, felnőtt ember esetében, mivel jórészt a múltat igyekszik feltárni. A TAT és Rorshach tesztek - Allport szerint - úgyszintén alkalmazhatatlanok, mivel főleg a tudattalan tartalmaira alapoznak. Ennél sokkal egyszerűbb - mondta - ha azt kérjük a személyektől, hogy írják le önmagukat, amiből majd megtudhatjuk a rájuk leginkább jellemző vonásokat is. Allport idiografikus megközelítését számos más személyiségkutatónál is megtaláljuk: Freud, Jung, Adler, Fromm, Murray, Erikson, C. Rogers és A. Maslow

Kifejező viselkedés

Allport főbb kutatásai a kifejező viselkedés pszichológiai mechanizmusainak feltárására irányultak. Két főbb viselkedéstípust különböztet meg:

Coping típus viselkedés - sajátos célja van, tudatosan megtervezett és kivitelezett, helyzeti tényezőktől függő speciális szükségletek váltják ki, általában a személy környezetének valamilyen megváltoztatására irányul Kifejező viselkedés - spontán, viszonylag állandó, nincs önálló célja, nem tudatos. Különböző vizsgálatok nyomán arra a következtetésre jutott, hogy nem tudatos testtartás, kézmozdulatok formájában megnyilvánuló viselkedés meglehetősen állandó és képzett megfigyelő akár olyan vonásokra is következtethet belőle, mint: extrovertált, introvertált.

Összefoglalás

Népszerűsége ellenére Allport elméletét számos bírálat érte:

- idiografikus megközelítése miatt elméletét nehéz általánosítani;

- néhány fogalmat igen nehéz, ha nem lehetetlen laboratóriumi mérésekkel felülvizsgálni;

- nem ad magyarázatot, hogyan alakulnak át az eredeti motívumok funkcionálisan autonómmá

- a vonások nem mutatnak kellő konzisztenciát, a személy viselkedése helyzettől függően olyan változatos lehet, hogy kockázatos olyan állandó struktúrákkal jellemezni, mint amilyen a vonás;

- nem hangsúlyozza eléggé a társadalom, a szociális környezet befolyását a viselkedés alakítására.

Erik Erikson talán, a pszichológia történetében a személyiségfejlődés legösszetettebb modelljét alkotta meg. Elmélete átfogja a fejlődés folyamatát születéstől egészen a halálig. Más kutatók akik ugyancsak a fejlődést vizsgálták az emberi életút egy bizonyos szakaszára összpontosítottak. Piaget például, az értelmi fejlődés szakaszos fejlődését vizsgálta de kizárólag a gyermek és serdülőkorban, Freud a pszichoszexuális fejlődést tanulmányozta, de ő is kizárólag gyermekkorban. Erikson terjesztette ki elméletét az egész életútra, feltételezve, hogy a fejlődés nem áll meg bizonyos életkorban, hanem az ember állandóan változik, fejlődik. Erik Erikson kutatásait meghatározták saját élettapasztalatai. Élete állandó identitás kereséssel asszociálható. Édesapja elhagyja a családot, édesanyja új élettársat választ. Nevelőapja zsidó, a családja Németországban él, Eriksont egyik közösség sem fogadja be igazán. A zsidók szemében nem számit zsidónak, a nem zsidók pedig zsidóként kezelik. Serdülőkorának másik traumája, amikor megtudja, hogy apja nem az igazi édesapja, identitáskeresése így kétszeresen is akadályozott. Tanulmányai után különböző népcsoportokat vizsgál, kezdeti megfigyelései a szociális környezet személyiségre gyakorolt hatásaira vonatkoznak. Szignifikáns különbségeket ír le az egyes népcsoportok egyénei között melyeket mindenek előtt a környezeti illetve kulturális hatásoknak tulajdonit. Elméletének a kulcsfogalmai: énidentitás, kompetencia, pszichoszociális krízis. Az életet állandó identitás keresésként fogja fel, mely identitás keresés a serdülőkorban körvonalazódik és a késői felnőttkorban ér véget. A pszichoszociális krízis a fejlődés folyamatából eredő konfliktus helyzet, mely a szociális együttélés következménye. Minden életkornak megvan a saját, jól elkülöníthető krízise és a megoldása függvényében jelentkezik, vagy nem a kompetenciaérzés a személyben. Minden pszichoszociális krízis egy adott fejlődési szakaszhoz kötött, megoldása révén történik az átlépés a következő szakaszba. Erikson 8 krízis helyzetet állapított meg, ezeknek 8 fejlődési szakasz felel meg.

I. BIZALOM -BIZALMATLANSÁG

0-2 év csecsemőkor. Ezt a szakaszt Erikson az ősbizalom szakaszának nevezi. Ebben a szakaszban kell kialakuljon a gyermekekben a bizalom a szociális környezet irányába, melyet ebben az időben a szüleik illetve a gondozóik jelentik. A krízishelyzetet a bizalom kialakulása illetve ki nem alakulása jelenti, és ez a szülői gondoskodás függvénye. Amennyiben a szülő, gondozó mindig megjelenik ahányszor a gyermeknek szüksége van rá, amikor éhes, fájdalmai vannak, fél akkor a gyermekben kialakul a bizalom, későbbi élete folyamán nyitottabb lesz, megbízik társaiban. Ezzel ellentétes esetben, amikor a gyermek szükségleteinek kielégítése akadályozott, vagy nem akkor elégítik ki amikor igazán szüksége van rá, nem alakul ki az ősbizalom és a gyermek később sem fog ragaszkodni, nem fog tudni bízni embertársaiban. Erikson szerint pozitívan hat a további fejlődésre ha a krízis negatív pontját is megtapasztalja a gyermek. Ahhoz, hogy a kompetencia érzés megjelenjen, a személy kell érezze azt is amikor nem tud hatékonyan megbirkózni a különböző helyzetekkel.

II. AUTONÓMIA

2-3 éves kor, kisgyermekkor. Ezt a szakaszt az autonómia illetve kétségbeesés krízise jellemzi. Ebben az életkorban a gyermek fő tevékenysége az ürítést végző szerveire irányul, ekkor kell megtanulja kontrollálni, szabályozni vizeletét illetve székletét. Az első olyan szakasz amikor nyílt konfliktusba kerül környezetével, hiszen ezek olyasmit követelnek tőle mely nem áll összhangba saját késztetéseivel. Attól függően, hogy a család mennyire jól oldja meg ezt a konfliktust alakul ki a gyermekben az autonómia érzés. Ha a család megértő és időt hagy a gyermeknek a tanulásra, ha nyugodt a légkör, akkor a gyerek tudatában lesz annak, hogy valamit függetlenül is képes elvégezni. Ellenkező esetben kétségbeesik, felnőtt korában pedig antiszociális viselkedési formákat alkalmaz.

III. Kezdeményezés -bűntudat

3-5 éves kor, óvodáskor. Ezt a szakaszt a kezdeményezés illetve bűntudat dimenzióján értelmezhetjük. Ebben a korban a gyermek fokozatosan leválik környezetéről, független lesz, rengeteg kezdeményező képességgel rendelkezik. Mindent meg szeretne tapasztalni, önálló akciókat kezdeményez. Ha nem ütközik akadályokba, ha biztosítják számára az önállóan végzett munka lehetőségét, akkor a későbbiek folyamán a gyermek kezdeményezővé válik, kreatív lesz. Ellenkező esetben, vagyis ha mindent tiltanak számára akkor állandó bűntudatot fog érezni, mindig szorongani fog attól, hogy valamit nem helyesen cselekszik, kétségei lesznek saját erőforrásait illetően.

IV TELJESÍTMÉNY-

6-11 éves kor, kisiskoláskor. Ebben a szakaszban kerül a gyermek iskolába, válik le egyre jobban a családjától. Az eddigi játék szerepét átveszi a szisztematikus tanulás, melyben már teret kap az állandó minősítés. Az iskola teljesítmény-centrikus intézmény, megkezdődik a versengés a kortársak között. A gyermek énképét saját iskolai teljesítménye függvényébe alakítja, hiszen ebben a korban a szülői, rokoni elismerés, a barátok választása a jó teljesítményhez kötött. Ha nem sikerül megfelelnie a követelményeknek, kisebbrendű érzés lesz úrrá rajta, s valamilyen pót cselekvésben próbálja kompenzálni iskolai sikertelenségeit. Ha ez sportban, művészetben stb. sikerül akkor kialakulhat a gyermekben a teljesítmény érzés, ha nem akkor lelkiismeret furdalása, kisebbrendűségi érzései lesznek.

V. IDENTITÁS

12-20 éves kor serdülőkor. Erre a szakaszra az identitás keresés jellemző, a serdülő megpróbálja felfedezni saját értékeit, pozitív vonásait megpróbálja megtalálni a saját helyét a világban. Kiválaszt néhány olyan társadalmi szerepet melyet elfogadhatónak tart és ezeket gyakorolja, megtalálja helyét a világban. Amennyiben egyetlen szerepet sem talál megfelelőnek konfúz lesz, nem találja a helyét. Az éknépének az összetevői között nem talál kongruenciát, énideálja nagyon eltávolodik énképétől s ez szerep konfúziót eredményez.

VI. INTIMITAS

20-40 éves kor, fiatal felnőttkor. Ebben az életkorban fejezi be a személy a tanulmányait és családalapításra törekszik. Megjelenik az intimitás iránti igény, a személy beilleszkedik egy családba, baráti társaságot alakit ki, kialakítja saját személyes életterét. Amennyiben nem sikerül, elszigetelődik, a személy fokozatosan leválik környezetéről, magányos lesz.  Elszigetelődés bekövetkezhet olyan esetben amikor valaki saját kezdeményezésére marad távol a többiektől, vagy akkor is ha az intimitását féltve nem enged közel magához senkit. Munkahelyén fontossá válik az egyre magasabb státusok betöltése, de ezeket össze kell egyeztetni a családon belül betöltött szerepeivel. Legtöbbször a konfliktus abból adódik, hogy a személy nem tud megfelelni mindkét elvárásnak, és ez is elszigetelődéshez vezet.

VII

40-60 éves kor, felnőttkor. Ezt a szakaszt Erikson a generativitás illetve stagnálás szakaszának tekinti. Ebben az életkorban a személyek még nem érzik öregnek magukat ahhoz, hogy bizonyos változtatásokat eszközöljenek életükbe, legtöbben ekkor érik el alkotóképességük csúcsát. Megpróbál a személy még ki nem aknázott lehetőségeket találni életében, változtatni szeretne. Amennyiben ez sikerül nyugodtan készül fel az öregedésre. Ellenkező esetben a személy stagnálhat, beletörődik abba amit elért, nem akar változtatni, vagy szubjektíven úgy ítéli meg nincs lehetősége a változtatásra.

VIII. INTEGRÁCIÓ

60 éves kor után, időskor. 60 éves kora körül kezdi kiértékelni a személy életutját, ekkor már belátja, hogy változtatásra nincs lehetőség. Elemzi mindazon eredményeket, teljesítményeket melyeket élete folyamán elért és elbírálja ezeket. Ha úgy ítéli meg, hogy nem élt hiába, hogy hagyott valamit maga után akkor nyugodtan készül fel a halálra. Ezt nevezi Erikson énintegritás érzésnek. Amennyiben a személy úgy véli hogy hiába élt, nincs megelégedve azokkal a dolgokkal melyeket megélt, alkotott kétségbeesés vesz erőt rajta mert belátja, hogy most már lehetetlen változtatnia.

Carl Rogers személyiségelmélete

* A tanácsadói-, nondirektív-, kliensközpontú-, személyközpontú terápia kidolgozója. A humanisztikus pszichológia egyik vezéralakja, az emberről, mint a világnak szubjektív jelentést adó és erre reagáló lényről beszél, azt tartja, hogy az ember túlmutat az állatok biológiai létezésén és a genuin humán természet jó.

* Személyiségelmélete: az ember egy folyamatosan változó, egyéni világban, a fenomenológiai mezőben él, melynek ő a központja. Az élménymezőt saját szükségletei szempontjából organizmikus értékelő folyamatai révén pozitívként vagy negatívként értékeli. A személy nem az objektív valóságot, hanem saját fenomenológiai mezőjét észleli realitásként. Amíg ez a szubjektivizmus a környezethez való igazodást segíti, közelebb visz a valósághű reagáláshoz, de ha egyoldalúvá válik, akkor patológiás reakciókhoz vezethet. A terápiás folyamat akkor hatékony, ha a fenomenális mezőt sikerül az objektív valósághoz közelíteni. Ezt úgy lehet elérni, ha a személy képes elfogadni önmagát, negatív tulajdonságaival együtt. Mivel az önelfogadás alapja a mások általi elfogadás, a terapeuta azzal segíthet a legtöbbet, ha kliensét feltétel nélkül elfogadja.

* A személyiséget működtető legfőbb hajtóerőnek az önmegvalósítás szükségletét tartotta (része a differenciáció és az integráció is). Az ember akkor tekinthető teljességgel működőnek, ha személyiségműködését az önmegvalósítás folyamata vezeti. Az önmegvalósítás szükségletén kívül más erők is hatnak a személyiség működésére:

1. organizmikus értékelő folyamat - ez az élményfeldolgozás az éntudat kialakulásával függ össze, amely születéskor még nem létezik. Csecsemőkorban a szervezet minden ingerre még egészként reagál, egészként dönt arról, hogy mi a jó, vagy rossz neki.

2. kialakul az én szimbolizációja - a fejlődéssel elindul a differenciálódás, az énkép, énfogalom megjelenése a beszéd kialakulásával kezdődik és a társas környezet közvetítésével megy végbe.

3. két új szükséglet, a pozitív értékelés szükséglete és az önelfogadás szükséglete jelenik meg - a személy akkor éli meg magát optimálisan, ha a környezete elfogadóan reagál rá és pozitívan értékeli. Egy idő után már nem szükségesek a környezeti visszajelzések, mert azok nélkül is képes lesz elfogadni önmagát. Rogers az énkép megjelenését tartja a fejlődés legkritikusabb mozzanatának (mert lehet hogy a személy nem úgy viselkedik, ahogy az organizmikus értékelő folyamatai szerint kéne, hanem ahogy a környezete elvárja tőle): a pozitív énkép illúziójának fenntartása érdekében az személy torzítani kezdi a valóságot, melyhez eszközként az elhárító mechanizmusokat használja.

Ennek elkerülésében segít a rogersi terápia, melynek a személy (érték-) feltétel nélküli elfogadása az alapja. Így felismerheti valós szükségleteit, megismerheti és alakíthatja tényleges önmagát. Módszere a nondirektív technika (hamarabb képesek megoldani a problémákat a személyek, ha nem a terapeuta ad nekik tanácsot, hanem maguk jönnek rá arra, hogy mit kell tenniük, vagyis nem irányításra, hanem elfogadásra van szükségük.). A terapeutának felerősítve vissza kell tükröznie a személy fontos és értékes gondolatait, melyhez a terapeutának az alábbi képességekre van szüksége: empátia (képes átérezni a  személy érzéseit, de saját viszonyulását sem veszti el), kongruencia (hiteles marad és vállalja saját egyéniségét), és intuíció (sajátos problémaérzékenység, ne skatulyázza be a személyt különböző diagnosztikai kategóriákba). Módszerét személyközpontú terápiának nevezte el. Felismerte, hogy a személy problémái gyakran azzal kapcsolatosak, hogy tudatos, szubjektív énképe nagyon távol áll attól, amilyenre vágyik. A teljességgel működésnek az is a feltétele, hogy az énkép és az énideál ne legyenek túl távol egymástól (kis eltérés még ösztönöz, de a nagy távolság inkább lemondást eredményez). A Q-szortírozás módszerével lehet megállapítani az énkép és az énideál távolságát.