Paradigmák és esélyek

avagy a kulturális antropológiai lehetőségei Kelet-Európában?*

Niedermüller Péter

Bevezetés

  Az utóbbi évtizedben Magyarországon - akárcsak számos kelet-európai országban - jelentős mértékben megerősödött a kulturális antropológia iránti érdeklődés, amit ma már aligha lehet véletlennek tekinteni. Jól ismert tény, hogy a kultúra kutatása Európában, Európa egyes régióiban az utolsó száz év során eltérő utak mentén fejlődött, különböző diszciplínák keretein belül zajlott. E megközelítéseknek, szemléletmódoknak - eltekintve most a szociológiai és filozófiai indittatású vizsgálatoktól1 - két, egymástól lényeges pontokon eltérő, számos vonatkozásában azonban érintkező módja alakult ki. Közép- és Kelet-Európában, illetve bizonyos mértékig Észak-Európában a nprajztudomány vált a kultúra kutatásának elsődleges diszciplínájává. Az angolszász világban, illetve a francia nyelvterületen viszont a kulturális és szociálantropológia vált meghatározóvá.2 Ennek a ténynek számos tudománytörténeti, elméleti, társadalmi, politikai oka és következménye volt, amelyeknek áttekintésére írásomban nem vállalkozhattam. Ugyanakkor azonban a jelenség, amelyről szó van - egy új tudományos szemlélet elterjedése, s ebből következően a társadalomtudományi kutatások belső határainak átrendeződése -, mindenképpen megérdemli a figyelmet. Nem is annyira azért, hogy valamiféle definitív válasz fogalmazódjon meg, hanem inkább azért, mert így mód nyílik a társadalomtudományi kutatások és Magyarországon kevéssé ismert tartományának áttekintésére.

  A dolgozat első részében arra törekszem, hogy megvilágítsam, melyek azok az elméleti, módszertani elvek, szempontok, amelyek mentén a hagyományos néprajztudomány kialakította és a mai napig működteti kutatási gyakorlatát. Ez a feladat már csak azért sem kerülhető meg, mert a kulturális antropológiai kutatások - Kelet-Európában mindenütt - a néprajztudomány keretein belül, de a néprajztudomány hagyományos paradigmáinak ellenében alakultak ki. Számomra nyilvánvaló, hogy a néprajztudomány elméleti és módszertani ellentmondásai paradigmatikus értékűek, s ennek megfelelő bánásmódot érdemelnek; azaz a kelet-európai antropológia néprajzkritikája nem egyedi teljesítményekre, hanem a néprajzi paradigmára irányul. A következő részben a modern társadalomtudományi kutatásoknak egészen röviden azokat a mozzanatait tekintem át, amelyek a mai antropológiai megközelítés szempontjából különös jelentőséggel bírnak; annak mintegy a kontextusát alkotják. A harmadik részben az antropológiai kultúraelmélet néhány általánosabb tanulsággal járó vonatkozására hívom fel a figyelmet. Az utóbbi évtizedben az antropológia alapvetően átalakult; akárcsak a hatvanas évekbeli helyzettel összehasonlítva is meghökkentőek a változások.3 E változások egyik meghatározó elméleti mozzanatát jelenti egy, a korábbiaktól jelentős mértékben eltérő kultúrafelfogás kidolgozása. Szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy az antropológia ma már régen nem csupán egy, a ”primitív” kultúrákat vizsgáló ”ártatlan” diszciplina, nem az etnológia szinonimája, hanem a saját társadalom elemzésének sajátos dimenziókkal bíró (Gullestad, 1989; Hastrup, 1990: 253-268). Ezt követően a társadalomtörténeti kutatások egy - a mindennapi élet, a társadalmi folyamatok mikoszintjére irányuló - ”antropologizált” irányzatát tekintem át röviden, mint a mai antropológiai kutatások egyik fontos összetevőjét. Végül pedig azt igyekszem megfogalmazni, milyen kihívásokkal tud szembenézni, s milyen lehetőségekkel (bír(hat) az antropológia ma Európának ezen a részén.

  E dolgozat első változata 1991 nyarán és őszén íródott Tübingenben, egy nagyobb, az

Alexander von Huiumboldt-Stiftung támogatásával végzett kutatás keretében. A szöveg egy másik változata bemutatásra került 1992 novemberében, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéke által rendelkezett kulturális antropológiai konferencián. A tanulmány előkészítésében sokan és sokféle módon voltak a segítségemre; mindannyiuk felsorolására itt nincsen mód. Külön köszönetet szeretnék mondani Hermann Bausingernek és Konrad Köstlinnek azokért a hosszú beszélgetésekért, amelyek nélkül nemcsak ez a dolgozat nem készülhetett volna el, hanem én magam is szegényebb lennék ezeknek a beszélgetéseknek az emlékével. Köszönettel tartozom Michi Knechtner és Gisella Welznek, valamint a tübingeni egyetem Ludwig-Uhland-Institut für empirische Kulturwissenschaft által az 1990-91. tanév tavaszi szemeszterében megtartott ”Forschungsdesign und Textualisierungsstrategien in der Kulturwissenschaft” című szeminárium résztvevőinek, akik mintegy ”rákényszerítettek” az itt elmondottak első megfogalmazására. Végül köszönettel tartozom Sárkány Mihálynak, aki a miskolci konferencián elmondott korreferátumában számos fontos megjegyzést tett. E felsorolás természetesen nem terelheti el a figyelmet a tényről, hogy a dolgozat hiányosságai miatt egyedül engem terhel a felelősség.

A hagyományos néprajztudomány paradigma és kritika

  Az európai néprajz legújabb kori tudománytörténetének egyik sajátossága, hogy a konzervatív szemléletű, sőt anakronisztikusnak nevezhető kutatások, valamint a radikálisan új elveket követő és kidolgozó vizsgálódások - állandó súrlódások közepette ugyan, de mégis - megfértek ugyanazon diszciplína keretein belül. Az európai néprajz ma mind elméletét, mind metodikáját, mind pedig kutatási tárgyát illetően figyelemre méltó sokféleséget mutat. Ha azonban ezt a sokféleséget kicsit közelebbről szemügyre vesszük, akkor érdekes megfigyeléseket tehetünk. Megállapíthatjuk például, hogy a nyugat-európai és részben észak-európai országokban a néprajz címszó (vagy annak változatai) egészen más típusú és jellegű tudományos tevékenységet jelöl(nek), mint a közép-, kelet- és délkelet-európai országokban. Úgy tűnik, hogy Európa nyugati és északi régióiban már korábban megtörtént a tudománytörténeti múlt feldolgozása, az elavult, meghaladott elméleti és módszertani örökség feldolgozása; míg máshol - így például Magyarországon - még hozzá sem kezdtünk e feladat elvégzéséhez. Az antropológiai szemlélet felbukkanása, megerősödése kétségtelenül sietteti a tudománytörténeti múlt kritikai feldolgozásának folyamatát - már csak e diszciplínák identitásának, egymáshoz való - történeti, ismeretelméleti, ideológiai stb. - viszonyának tisztázása okán is. A kelet-európai antropológia szerveződése két pilléren nyugszik. Egyrészt felfedezésre és adaptálásra kerül a kulturális és szociálantropológia elmélete, módszertana, tudománytörténeti múltja és jelene. Másrészt viszont a tudományterület konstituálódásának fontos összetevője az a kritika, amely nem általában a néprajzra mint tudományra, nem a mai néprajzi kutatások egészére, hanem azoknak arra az irányzatára vonatkozik, amelyet hagyományos néprajzi kutatásnak lehet nevezni.4 E kritika mégcsak azt sem kívánja bizonyítani, hogy a hagyományos néprajztudomány valami teljesen hasznavehetetlen ”dolog”. Norbert Schindler joggal állapította meg, hogy a hagyományos néprajz hosszú ideig egy olyan tudományterült volt, ahol a legelképesztőbb félremagyarázások és a szolid empirikus ismeretek meghökkentő módon együtt éltek; ahol az egyéni érdeklődés tudományos tevékenységként tételeződhetett, és a metodikai konvenciók nem szükségszerűen vezettek mindenkit tévútra (Schindler, 1984: 35). A néprajz egyszerűen kétarcú volt, egyrészt tudományként működött, másrészt azonban valamiféle nem-tudományos tevékenység is volt. A tudományos és nem-tudományos attitűd azonban nem mindig vált egyértelműen ketté, a tudományos teljesítmény egyidejűleg politikai-nemzeti ”szolgálat” is volt (Köstlin, 1973: 136); sőt kissé élesebben fogalmazva, a néprajztudománynak a művelése elsősorban politika, nemzeti feladat volt. Az európai néprajz egy olyan diszciplínaként szerveződött meg, amely egyrészt kutatott, tudományos vizsgálatokat folytatott, másrészt azonban nem tudott lemondani arról az ambíciójáról, amit Orvar Löfgren a ”hagyomány archiválásának” nevezett (Löfgren, 1990:4), s amely törekvés szoros összhangban állt azzal a meggyőződéssel, amely szerint a néprajznak mint tudománynak a feladata, hogy valamit ”megmentsen”.

  Mindebből következően a hagyományos néprajzi kutatás kritikája egyrészt elméleti jellegű és a kutatás elméletére, fogalmi készletére, metodikai érzékenységére, pontosságára irányul; másrészt viszont társadalmi és ideológiai tartalmú, amennyiben a tudományterület ismeretelméleti bizonytalanságait, tisztázatlanságait összefüggésbe hozta a kutatások eredményeinek politikai, ideológiai manipulálhatóságával, felhasználhatóságával. Hogy a kritikának ez a két ága vagy iránya milyen szorosan összetartozik, azt jól illusztrálja Hermann Bausingernek egy 1969-ből származó megállapítása:

  ”A tudománytörténeti előzmények miatt elengedhetetlenül szükséges az ideológiakritikai szempont. Az ideológiakritika azon tárgyak kutatásának közvetlen kritikáját jelenti, amelyeket a korábbi harmonizáló, vagy ahistorikus-mitizáló értelmezésektől megszabadítva, újra meg kell ragadni és újra meg kell mutatni” (Bausinger, 1969: 234).