KÖZÉPKORI VÁRAK ÉS TELEPÜLÉSEK A KÖRNYÉKEN

VÁRPALOTA a felszabadulás óta eltelt évtizedekben gazdasági és népesedési szempontból egyaránt számottevő hellyé, a Veszprém megye délkeleti részén elterülő nagy jelentőségű iparmedence központjává vált.

Mai természeti képe nem a legmegnyerőbb. Környékének jelentős része gyér füvet is alig nevelő sivár kősivatag, légterében pedig a nagyipar és a bánya velejárójaként otthonossá vált a füst, a korom és a gáz. Ezt a kopár, sziklás, kietlennek tűnő területet azonban, melyből a mai Várpalota gyárai, füstölgő gyárkéményei, modern lakótelepei messzelátszón kiemelkednek, hajdan a Bakony déli nyúlványának az erdőrengetegei borították, délről pedig a Sárrét víztükrökkel tarkított ősi láp- és mocsárvilága övezte, s évezredek óta kedvelt tartózkodási helye volt az embernek. A nagykiterjedésű város 16 447 katasztrális holdas határának csaknem minden részén kerültek elő olyan régészeti leletek, amelyek arról vallanak, hogy a korai kőkorszaktól kezdve hosszú évezredeken át sokféle nép megfordult és megtelepedett ezen a földön, amelynek természeti adottságai nemcsak élelmet, halat és vadat, jó ivóvizet, hanem veszély idején védelmet, rejtekhelyet is nyújtottak az embernek.1

Ez a magyarázata, hogy a neolit-, a réz- és a bronzkor idején egyaránt lakott hely, a rómaiak pannóniai uralma alatt pedig már fejlett gazdasági élet, virágzó kultúra volt a mai Várpalota területén. Római eredetű a városban átvezető országút. Római mérnökök nyitották a bántai kőbányát, ők építették az Öskü felé eső határrészen ma is meglévő völgyzáró gátat. Legújabban - 1973-74-ben - az inotai "halomdombok"-nál végzett ásatások során kerültek napfényre rendkívül értékes, római kori sírok. A népvándorlás idejéből hun, avar, későavar, longobárd és Karoling kori leletek egyaránt kerültek elő. A magyarok letelepedésének első szakaszáról, nincsenek írásos emlékeink, ANONYMUS krónikájából azonban tudjuk, hogy a honfoglaló seregeknek az a része, amely ŐSBŐ és ŐSE vezetésével azt a feladatot kapta, hogy induljon Veszprém felé és hódítsa meg ennek a földnek összes lakosságát egészen Vasvárig, itt vonult át s három napig Pét mezején pihent. A régészeti leletek és a középkori oklevelek azt bizonyítják, hogy nemcsak átvonulóban jártak itt, hanem meg is telepedtek, több falut is létesítettek Várpalota mai területén. A honfoglalás után ez a vidék a meghódító seregeket vezető Ősbőnek és fiának: Szalóknak és nemzetségének a birtoka lett. Erre utal a szomszédos (Ősi és Öskü neve és két 1271-ben kelt oklevél, amelyek arról szólnak, hogy a Szalók nemzetség tagjai megosztoztak birtokaikon, s mindkét oklevélben említés történik a mai Palota határát képező területről is. A régészeti leletek mellett az oklevelek adatai is azt tanúsítják, hogy a magyar középkorban hat település: Pét, Inota, Széhel, Tikolfölde, Réti és a már akkor is oppidiumként, kiváltságos földesúri városként szereplő Palota, valamint két vár állt a város mai határának területén. A települések a várbirtokhoz tartoztak.

PÉT létezéséről van az első írásos emlékünk, már 1082-ben szerepel egy oklevélben, mely szerint két malma volt itt a veszprémi káptalannak.2 A tatárjárás után nem sokkal, 1244-ben Keresztelő Szent János tiszteletére felszentelt templomát említik.3 Tudunk arról, hogy 1354-től 1399-ig hosszú pereskedés folyt egyes birtokrészek és a Pét vizén álló malmok tulajdonjogáért, s arról is, hogy Újlaki péti jobbágyai 1488-ban 8 Ft állami adót fizettek.4 A XVI. században, a törököknek ezen a vidéken való megjelenése után, a palotai vár szomszédságában lévő többi faluval együtt Pét is sokat szenvedett a vár ellen vonuló és a portyázó törökök támadásai, rablásai miatt. 1550-től kezdve hódolt falu, vagyis a palotai vár részére adott szolgáltatásokon kívül a töröknek is adózott, helyzetén azonban a behódolás sem változtatott. 1570-ben még feljegyezték 7 lakott és 2 lakatlan portáját, valamint 2 zsellérjét, 1588 után azonban már nem szerepel az adóösszeírásokban. Elnéptelenedett, elpusztult, 1617-ben már pusztaként említik, és Palota külterületeként az is maradt az 1930-as évek elejéig, a Nitrogénművek felépítéséig. Templomának romjai azonban még sokáig őrizték a hajdani falu emlékét, egy összeírás 1690-ben is megemlékezik róla, és egy 1776-ban készült térkép is jelöli a helyét.

INOTA, amely római kori emlékekben is gazdag, szintén létezett már az Árpád-házi királyok korában. Eredetileg királyi birtok volt. Okleveles említésével 1193-ban találkozunk először, amikor III. Béla három szőlővel a fehérvári keresztes konventnek adományozta. Ez az oklevél Jonata néven említi. Neve tehát a Jonata személynévből ered, vagyis téves az a feltételezés, hogy a rómaiak első állomását jelző kő "I.NOTA" feliratának az összeolvasásából származik. X. században azonban többször előfordul, van amikor Molnosinota néven említik, malmai alapján így különböztetik meg az Isztimér közelében lévő mai Inotapuszta elődjétől. A XVI. században még 29 portát számláló falu - Péthez hasonlóan - a töröknek és a palotai várnak egyaránt adózott. Az örökös zaklatás miatt elmenekült a lakosság, és a XVI. század végére annyira elnéptelenedett, hogy az 1617. évi összeírásban már pusztaként említik. Az első telepeseket az akkori tulajdonos, Zichy Imre hozta 1699-ben. 1765-ben új telepesekkel bővült a népesség, itt talált új otthont Polány lakosságának az a része, amelyet a vallási ürüggyel leplezett elnémetesítési törekvések idején kiüldöztek otthonából.5

SZÉHEL neve ma csak egy dűlőt jelent Palota határában. Írásban és szóban sokan Szénhely és Szélhely formában emlegetik,  ezeket az elnevezéseket a köztudat tévesek. Először a tatárjárás évében, 1240-ben említi egy oklevél Zenel néven, és a XIV-XV-XVI. században gyakran találkozunk Zynil, Zenyel, Zenes, Zenhel alakokban előforduló nevével. 1536-ban még 9 lakott és 5 lakatlan telkét, valamint 6 szegény jobbágyát jegyezték fel az adószedők, 1545-ben még lakott hely, 1559-ben azonban teljesen elpusztították a törökök. 1579 után többé nem szerepel az iratokban. Arra is csak a régészeti leletek alapján tudunk következtetni, hogy hol fekhetett.

TIKOLFÖLDE (az egyik oklevélben Tikolülése) a mai Kastély-domb, illetve a Loncsos aljában lehetett. Először 1271-ben a Szalók nemzetség birtokmegosztásával foglalkozó oklevélben szerepel a "Tikolföld a Várad erdővel" megjelölés. Egy 1326-os oklevél szerint a bátorkői vár "Tykolfeldeu" területén áll. 1356-ban Tikolülése néven említi egy oklevél. A XIV-XV. században felerészben a fehérvári káptalan, felerészben Bátorkő birtoka, de 1387-ben a veszprémi káptalannak is voltak itt részbirtokai. A XV. században már egyetlen iratban sem fordul elő, a néphagyomány sem őrizte meg emlékét, neve is teljesen feledésbe merült. Csak a régészeti leletek adnak némi támpontot annak megállapításához, hogy hol fekhetett. 1935-ben a 8-as műút építése során a Loncsos aljában, a mai KISZ lakótelep alatti részen előkerültek egy középkori templom alapjai több XI-XV. század közötti lelettel, majd 1965-ben az előbbi közelében egy középkori épület alapfalai, padlótéglái, embercsontok és egy griffábrázolásos faragott kőemlék, 1985-ben pedig a falu temetője. Az 1935-ös leletet Faller Jenő Széhel templomával azonosította, jelenleg azonban a régészek sokkal valószínűbbnek tartják, hogy Tikolfölde romjai kerültek elő, s Széhelt a homokbánya mellett feltárt faluval vélik azonosnak.

RÉTI is középkori település volt, első oklevélbeli említése Károly Róbert uralkodása idejéből ismert. A török időkben elpusztult, s később már csak puszta volt, mint jelenleg is az inotai határrészen.

Bátorkő-Pusztapalota. Bátorkő az oklevelek tanúsága szerint a legrégibb vár Palota területén. A mai városközponttól 3-4 km-re, a Bakony meredek falú, keskeny, mély völgyében, egy kiugró sziklatömbön álló háromemeletes - romjaiban két emelet magasságig ma is meglévő - fellegvár mintegy másfél évszázadon át volt az egész környék központja. 1271-ben már állhatott, mert a Szalók nemzetség birtokmegosztásával foglalkozó két 1271. évi oklevél mindegyikében szerepel a vár létezésére utaló "Várad erdő" elnevezés. Egyesek szerint egy 1288-ban kelt oklevél már név szerint is említi castro Bacurku néven, az Erzsébet királyné által kiadott oklevél elemzése azonban egyértelműen igazolja, hogy nem erről a várról van szó. Bátorkő néven 1326-ban említik először, amikor a Csákok a hozzá tartozó falvakkal és birtokokkal együtt elcserélik más várakért Károly Róbert királlyal. Ez az oklevél meghatározza azt is, hogy a vár "Tykolfeldeu" területén áll. Komolyabb szerepe 1350 után kezdődött, amikor Nagy Lajos király a Kont-családnak adományozta. Előfordul egy 1383-ból,36 1394-ből,37 1409-ből38 származó oklevélben is; ez utóbbiból tudjuk, hogy ebben az időben Keszi Balázs volt a várnagya, aki egyben Palotán is udvarnagyi tisztet viselt. 1426-ban Kont Miklós unokájának, Kont László macsói bánnak a fia: Újlaki Miklós, az ország egyik leghatalmasabb főura örökölte.

Az Újlakiak birtoklása idejére esik Bátorkő jelentőségének a megszűnése. Szerepét fokozatosan Palota veszi át. A XVI. században azonban már csak kétszer találkozunk a nevével, 1537-ben és 1539-ben, és mindkét oklevél lakatlan pusztavárként említi. Arra is csak az 1960-as évek kutatásai adtak egyértelmű választ, hogy miként vált Bátorkő helyett Palota a környék és a várbirtok központjává.

Palota keletkezéséről és korai történetéről okleveles források alapján szinte semmit sem tudunk. Palota neve csak 1397-ben, 1400-ban, majd 1409-ben fordul elő először az oklevelekben, Palota várát pedig az 1445. évi országgyűlés IV. cikkelye említi először, amely elrendeli az 1439 óta épült várak lebontását, öt várral azonban kivételt tesz, s ezek közül az egyik: Castrum Palota. Ennek alapján a Várpalota történetével foglalkozó művek egyeznek abban a véleményben, hogy a vár építését 1440-ben kezdték és 1480 táján fejezték be. Uralkodó bennük az a vélemény is, hogy ezt megelőzően itt aligha volt település, az csak a vár felépülése után keletkezhetett. Az 1960-as évek kutatásai lényegesen módosítják ezeket a véleményeket. Nagyobb arányú ásatás és falkutatás kezdődött a vár építéstörténetének felderítésére, és ez jelentős eredményeket hozott. Egész palotaegyüttes tárult elő a megbontott falak mögül, amely stílusjegyei alapján jóval korábbi a várnál, már a XIV. században létezett. Legnagyobb jelentőségű közülük a lakóhelyiségeket magába foglaló, középkori műemlékeink közt ritkaságnak számító palota, amely a mai déli szárny földszintjét foglalja el. Szélessége 9 méter, hosszából eddig 30 méter ismeretes, mert az a része, amely a Szabadság tér irányába kívül nyúlik a várfalon, egyelőre nem került feltárásra.

A palotaszárny északi végződésétől néhány lépésnyire, a mai Táncsics utcai oldalon került elő a kápolnaszárny, benne a kápolnahajó, a sekrestye, a szentély és még két helyiség, a sekrestye és a szentély keleti fala már a jelenlegi várfalon kívül.

A harmadik feltárt épület emeletes volt, és a vár nyugati, tehát a Mező Imre utcai szárny földszintjén és első emeletén helyezkedik el. Emeleti terme alapján ítélve ez lehetett a palota lovagtermi szárnya.

A várudvar északi részén bontakozott ki a negyedik épület, amely két helyiségből áll. Ehhez kapcsolódva az északi sarkon, a vár mai falain kívül előkerültek egy XIV. századi őrtorony 7x7 méteres alapfalai. A torony kb. 30 méter magas lehetett, alkalmas volt az utak figyelésére és a palota bejáratát is védte.

A kutatás tehát olyan XIV. századi - a várnál jóval korábban épült s attól eltérő szerkezetű és kialakítású - palotaegyüttest tárt fel, amely gótikus világi építészetünk egyik legjelentősebb képviselője, freskói pedig középkori világi faliképeink ritka értékei közé számítanak. Vagyis a Kont család - a bizonyára szűk és kényelmetlen - Bátorkő vára mellett, de annak további fenntartásával egy rangját és hatalmát kifejező fényűző palotát is építtetett, amely a településnek is névadójává vált. Ennek a palotának az épületeit felhasználva kezdődött az 1440-es évek elején Újlaki Miklós szabályos négyszögalakú, belsőtornyos várának az építése, amelyet később többször megerősítettek és átépítettek, míg mai formája kialakult. 6

A település régebbi volta mellett szól az is, hogy már 1464 előtt is oppidium, kiváltságos földesúri város, 1476-ban vásárjoga is volt, a megye harmadik adófizetője, s minek alapján nevezték Újlaki Miklóst az 1430-40-es években, dédapját, Kont Miklóst pedig már a XIV. században Palotai-nak, ha nem létezett ilyen nevű település? Régebbi voltát bizonyítja az is, hogy 1440 táján már állt a mai temető helyén a csak városokban megtelepedő szegény vagy szigorú (salvatoriánus) ferencrendiek kolostora, amelyhez a város első irodalmi emlékei is fűződnek. 1456-ban itt tartották országos közgyűlésüket, Varsáni István, a rend magyarországi helytartója innen küldött levelet Rómába Kapisztrán Jánosnak, itt élt a Teleki-kódex egyik írója: Sepsiszentgyörgyi Ferenc, itt élte utolsó éveit és itt halt meg név szerint ismert első költőink egyike: Vásárhelyi András, s ennek a kolostornak a lakója volt egy ideig Tomori Pál is. Bizonyosnak tekinthető, hogy a magyar reneszánsz jelentős helyévé vált település nem egyik évről a másikra vált azzá, hanem már jóval a vár építése előtt is létezett.

 VÉGVÁRI IDŐK - TÖRÖKELLENES HARCOK

A mohácsi csatavesztés után vége szakadt a Dunántúl jelentős helyévé vált város fejlődésének. A válságos idők már Újlaki Lőrinc 1524-ben bekövetkezett halálával megkezdődtek. Mivel gyermektelenül halt meg, egy régebbi szerződése értelmében vagyona Szapolyai Jánosra szállt volna. Özvegye, Bakács Magdolna azonban 1526-ban férjhez ment Móré Lászlóhoz, aki elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a közben királlyá választott Szapolyaival s a hatvani országgyűlésnek a birtok átadására vonatkozó döntésével is szembeszegüljön. Valóságos kiskirályként, vagy inkább rablólovagként rendezkedett be Palotán. Szemben állt Szapolyaival, de nem csatlakozott az ellenkirályhoz, Ferdinándhoz sem.

Szapolyai János az örökség megszerzése és Móré garázdálkodásainak megszüntetése érdekében tettekre szánta el magát. 1533-ban Laszki Jeromos vezetésével királyi sereget indított Palota ellen, amelyhez a Szapolyaival szövetséges török is adott erősítő csapatokat Haszán vezetésével. Móré és Palota erejét ismerve 50 felvidéki bányászt is hoztak magukkal a várfalak aláaknázására és felrobbantására. Móré keményen ellenállt az ostromnak, de amikor várnagya, Nagy Gergely elesett, gyermekeit és kincsei nagy részét befalaztatva azzal az ürüggyel, hogy segítséget hoz, kötélen leereszkedett a várfalon és megszökött. A vár elfoglalása csak akkor sikerült, amikor a bányászok aláaknázták és felrobbantották a falak egy részét.

A királyi birtokká vált Palotát Szapolyai János 1537-ben a Podmaniczky testvéreknek, Jánosnak és Rafaelnek adományozta, akik hamarosan Móré nyomdokaiba léptek, rablásaikkal, fosztogatásaikkal rettegésben tartották az egész környéket.

A törökök terjeszkedése után Palota végvárrá, a végvári harcok egy-egy szakaszában Dunántúl egyik főerősségévé vált. 1543-ban, amikor Fehérvár elesett, Palota alatt is megjelentek Szulejmán csapatai. Végigfosztogatták a környéket, s a vár ellen is támadást intéztek, de elfoglalni nem tudták. 1549-ben Veliszán bég ostromolta, de ő is kudarccal távozott. 1552-ben Veszprém is elesett, az egész környéken a török az úr, Palota azonban szinte magányos szigetként továbbra is tartotta magát, állta a meg-megújuló ostromokat.

Különösen legendás harcok színterévé vált leghíresebb kapitánya, Thury György idejében, 1559-1566 között. Történelmi művek és szépirodalmi alkotások egyaránt hirdetik ennek a kornak a dicsőségét.7 Határozta el Arszlán budai pasa Palota elfoglalását és elpusztítását. 8000 emberrel és erős tüzérséggel vonult Palota ellen. 1566. június 5-én kezdte meg az ostromot, a maroknyi védősereg azonban hősiesen ellenállt. Romhalmaz a vár, a felmentő királyi sereg késik,

Thury is úgy érzi, hogy az elcsigázott, sebesült katonákkal legfeljebb még egy rohamnak tud ellenállni, s Arszlán fel is készült már a döntő támadásra. A Bakony északi szélén portyázó előőrsei azonban a Győrből fáért küldött szekereket felmentő seregnek vélték s jelentették Arszlánnak, aki megijedt és az éj leple alatt elvonult Palotáról. Az ostrom után Thury lemondott a kapitányságról. Később Kanizsa, kapitánya lett, s ott halt hősi halált.

Az 1566. évi nagy ostrom után az erősen megrongált, hevenyészve helyreállított vár még évtizedekig betöltötte fontos feladatát: akadályozta a törökök portyázását, Nyugat felé való terjeszkedését. Különösen sokat szerepel a hadilevelezésben Pálffy Tamás kapitánysága idejében, aki 1573-1581-ig, Palotán bekövetkezett haláláig állt a vár élén. 1581. augusztus 20-án, alig 48 éves korában Palota kapitányaként halt meg korának egyik legnagyobb vitéze és legjobb lovasa. 1593-ban azonban a nyolcadik ostrom szomorú fordulatot hozott a vár életében. A törökök nagy létszámú erősítést, egyes becslések szerint 100 000 katonát hoztak az országba. Ezek egy részével Szinán pasa elfoglalta Veszprémet, majd két nappal később Palota ellen vonult. 5000 emberrel és erős tüzérséggel érkezett a vár alá. Felszólította Ormándy Pétert, aki már Pálffy idejében is Palotán szolgált, 1583 óta pedig a vár kapitánya volt, hogy adja át a várat. Elutasító válasza után megkezdődött a rendkívül heves, négy napig tartó ostrom. A negyedik napon azonban az ágyútűz ledöntötte az északi bástyákat, a várőrséget erősítő német katonák pedig fellázadtak, megtagadták a további harcot, így Ormándy kénytelen volt tárgyalásokat kezdeni. Egyik hadnagyát küldte követségbe Szinán pasához, aki eskü alatt megígérte, hogy amennyiben átadják a várat, szabadon elvonulhatnak. Esküjét azonban nem tartotta meg, álnokul megrohanták a kivonulókat. A nőket és a gyermekeket lekaszabolták, a katonák pedig ádáz küzdelemben estek el, Ormándynak csak néhányad magával sikerült menekülnie.

1598-ban a volt palotai kapitány testvére, Pálffy Miklós ismét visszafoglalta, de 1605-ben már újból a töröké. 1614-ben megint a császári csapatok kezére került, s a Zichy család őse, Zichy Péter lett a kapitánya, akit erőszakos harácsolásai miatt jobban gyűlölt a környék népe, mint a törököt, s 1620-ban, amikor a vallási és népi szabadságot hirdető Bethlen Gábor csapatai megérkeztek Palotára, Zichyt elkergette a nép. 1624-ben azonban, amikor a nikolsburgi békében Bethlen visszaadta a várat a császáriaknak, megint Zichy lett a kapitány, aki zsarnoki önkénnyel uralkodott a környéken. 1628-1660-ig egyfolytában a török az úr Palotán, akkor ismét királyi kézre került, de 1669-ben már megint a töröké, és az is marad a végleges felszabadulásáig. Erre 1687. november 21-én került sor. Esterházy János 3000 főnyi lovas és gyalogos csapatával kezdte meg az ostromot, a török azonban fegyverszünetet kért és szabad elvonulásának fejében átadta a várat. Mindössze 68 fegyveres férfi volt Palotán és ezek családtagjai, 97 asszony és 39 gyermek, akiket Budára kísértek, majd onnan hajóval török területre szállítottak. A végvári idők harcai sok dicsőséget hoztak, szép legendákat szültek, hírnevet szereztek Palotának, de nagy áldozatokat is követeltek. Elpusztultak, elnéptelenedtek a vár környékén lévő falvak, magáról Palotáról is nyugalmasabb vidékre menekült a polgári lakosság. A régebbi sok szabadköltözködésű kézművesből 1573-ban már csak egy kovácsot és lakatost találtak az összeírók. Elpusztult Pét és Széhel, Inota is lakatlan pusztává vált. A határ nagy része parlagon hevert. A török kiűzése után tehát romokon és elvadult földeken kellett újrakezdeni az életet.

Téveszmék Palota régi nevéről

Néhány törökkori - főként német és török - iratban Palota nevét más-más formában írták, pl. Palotta, Palloda, Pallátha, Palata stb. Ebből egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy többször is változott a település neve. Az eltorzult változatok azonban csupán azt jelentik, hogy a magyarul nem beszélők minek értették a Palota szót és miként próbálták azt - néha fogyatékos írástudással - rögzíteni. Vagyis Palota neve mindig Palota volt.

A ma is közkézen forgó helytörténeti könyv 8 nyomán terjedt el, hogy a török időkben Vég-Palota volt a település neve.  Maga a szerző sem tud arról, hogy valóban használták ezt a nevet. Nem is tudhat, mert egyetlen török kori iratban sem fordul elő, ami azt igazolja, hogy soha nem is használták. A legújabb névadási csodabogár, az Ópalota-Újpalota változat egy 1984-ben megjelent könyvben látott napvilágot. A szerző még 1984-ben sem tudja, hogy nem az általa annak tartott épület volt Várpalotán az első palota, azt soha nem is nevezték Palotának, eleve nem nevezhették tehát - a város közepén álló palotától való megkülönböztetésül - Ópalotának sem. Vajon nem lehetséges, hogy a szerző egy távoli, másik Palota névváltozatát helyezte át Várpalotára? Az ettől mintegy 300 km-re lévő Bihar megyei Palota esetében ugyanis hosszú időn át hivatalosan is használatos volt az Ópalota-Újpalota név, még a múlt század végén is, bár az elsorvadt Ópalotát akkor már csak pusztaként említik Újpalota határában.

Mikor kezdődött a bányászat?

A helytörténeti irodalomban és ennek nyomán a köztudatban 1876 terjedt el a bányászat kezdetének éveként, sőt a bánya megnyitásának 100. évfordulóján rendezett ünnepségeket is 1976-ban tartották. Ennek az évszámnak azonban a legcsekélyebb történelmi hitele sincs. Vagy sajtóhiba, vagy elírás, vagy emlékezetének zavara következtében Singer Ábrahám 1921-ben megjelent füzetében szerepel először az 1876-os évszám.

Kizárják ezt a korabeli hiteles iratok is: a/ Az Országos Bányakapitányság 1886. szeptember 17-én engedélyezte a palotai bánya megnyitását; b/ Sztáray megbízásából a kor neves geológusa, Hantken Miksa 1887-ben vizsgálta a megnyíló bányát és adott arról szakszerű véleményt; c/ A szén felfedezéséről, a bánya megnyitásáról és kezdeti munkájáról egy korabelinek tekinthető könyvben találjuk az első leírást. 1887 óta létezik 15 bányamértékkel és 5 határközzel 729 434 m2 kiterjedésben. 9

A hitelesnek tekinthető források tehát egyértelműen azt igazolják, hogy a szénmezőt az 1886. évi fúrások alkalmával fedezték fel, ennek alapján kérte és kapta meg Sztáray 1886. szeptember 17-én a bányanyitási engedélyt, és 1887-ben kezdődött meg az első aknában a termelés.

A szén felfedezése és a bányászat megkezdése a lakosság helyzetén nem sokat változtatott, mert kevés embernek adott munkalehetőséget. Az első években a kitermelt szén mindössze 50 vagon volt, ami a századfordulóig lassanként 110 vagonra emelkedett. Ennek kétharmadát tégla- és mészégetésre, a többit házi tüzelésre és cséplés idején a gőzgépek fűtésére használták. Még a századfordulón is csak 144-en dolgoztak a bányában. A. munkaidő reggel 6-tól este 6-ig tartott. A munkások részint szakmányban, részint napszámbérben dolgoztak. A vájárok némileg kiváltságos helyzetben voltak, mert fizetésükön kívül ingyen lakást, veteményes kertet és tüzelőt is kaptak. Említésre érdemes, hogy 1893-ban megalakult a bányászok Betegsegélyző Egyesülete, amelynek fenntartásához a bányászok keresetük 3 %-ával járultak hozzá, az uradalmi bányapénztár pedig a munkások által befizetett összeg egynegyedével. 10

Az 1900-as évek elejétől már számottevő fejlődés tapasztalható. 1903-ban nagyobb beruházások kezdődtek, kialakult a vasútállomás melletti ipartelep, s ez némi fejlődést hozott. Megépült az erőmű, a szénosztályozó, az iparvasút, a téglagyár és a mészégető, s ezek szénigényének kielégítése növekvő termelést kívánt. Az 1910. évi népszámláláskor már 443 dolgozója volt a bányának.

Az 1930-as évek elején azonban a palotai szénnek köszönhetően nagyarányú változás kezdődött. 1928-ban megkezdte működését a Fűzfői Gyártelep, amely jelentős fogyasztója lett a palotai szénnek. Majd az itteni szénre alapozva Palota határában felépítették és 1932-ben üzembe helyezték a Péti Nitrogénműveket. 11 1941-re 2800-ra emelkedett az iparban foglalkoztatottak száma.

Péten a nitrogénművek mellett korszerű lakótelep és munkásotthon épült, Várpalotán az országban elsőként indult meg a vájárok rendszeres képzése, a bányászok részére kedvezményes családi ház építési akciót szerveztek, megépült a Jó Szerencsét Olvasókör és a strandfürdő, polgári iskola létesült stb.

Hiányos lenne a századfordulóról és a század első évtizedeiről szóló kép, ha nem esne szó a magyar szellemi élet néhány Várpalotához kötődő kiválóságáról. Itt született és gyerekeskedett a múlt század utolsó évtizedeinek egyik legkiválóbb operaénekese: Ney Dávid (Várpalota, 1842 - 1905, Budapest), akinek emlékét a város és városkörnyék énekkarainak részvételével évről-évre megrendezett Ney Dávid hangversenyek őrzik. Várpalotán született Bán Aladár (Várpalota, 1871 - 1960, Győr) költő, műfordító, irodalomtörténész, néprajztudós; itt töltötte ifjú éveit, itt kezdett verselni és később is sokáig ez jelentette számára az otthont. A finnugor néprajz, népköltészet és irodalom kutatása és ismertetése állt élete középpontjában. Fő műve az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg magyarra fordítása. Irodalmi hagyatékát a várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár őrzi. Születésének

Krúdy Gyulát (Nyíregyháza, 1878 - 1933, Budapest) prózairodalmunk egyik legkiemelkedőbb egyéniségét is családi kötelék fűzte Várpalotához. Palotai volt a nagyanyja, itt született az édesapja, és ő is gyakran időzött Várpalotán gyermekként és felnőttként is, sőt egyik írása arra enged következtetni, hogy egy ideig elemi iskolába is itt járt. Domborműve és emléktáblája van a városban, s az ő nevét viseli a városi könyvtár is.

ÚJ VÁROS SZÜLETIK

A harcok elcsendesedésével az óvóhelyekről, a pincékből és a bányából előbúvó lakosságot szörnyű látvány fogadta. Várpalota Veszprém megye, sőt az egész ország legtöbbet szenvedett, legjobban elpusztult helységei közé tartozott. Az épületeknek 71 %-a romokban hevert, kiégett vagy összedőlt. Omladék, füstölgő rom, állati és emberi hullák hevertek mindenütt. A lakosság háborús vesztesége is jelentős volt. A halottak pontos száma sem a községi, sem az egyházi halotti anyakönyvekből nem állapítható meg, mert vezetésük hosszabb-rövidebb ideig szünetelt. A legmegbízhatóbb adat a veszprémi járás főszolgabírójának a főispánhoz küldött jelentésében található, mely szerint Várpalotán a bombázások és harcok következtében 511-en meghaltak, 186-an pedig megsebesültek. 12

Kétségbeejtően reménytelennek tűnt a helyzet, a lakosság, akik közül soknak se lakása, se élelme, se ruhája nem maradt, csüggedt kilátástalanságban élt. Az új vezetés legsürgősebb feladata a romok eltakarítása, az éhező lakosság ellátása és a termelés megindítása volt. A romos iskolákat rövid idő alatt annyira helyrehozták, hogy áprilisban már megkezdődhetett a tanítás. A szovjet parancsnokság az első naptól kezdve szorgalmazta, hogy az ipari üzemekben mielőbb kezdődjék meg a munka. A bányában két heti szünet után, az áramszolgáltatás megindulásakor azonnal megkezdődött a termelés. A Péti Nitrogénműveknél sokkal több volt a gond és a probléma. El kellett takarítani a romokat, meg kellett keresni az elhurcolt gépeket, újjá kellett építeni a lebombázott épületeket. Ennek ellenére a primer desztillációs üzem április végén már újra termelt, a gyár teljes helyreállításához azonban több mint három évre volt szükség. 13

Mire a fordulat éve, 1948 elérkezett, sok ház újjáépült, de korántsem annyi, hogy a háború nyomait eltüntette és a szaporodó lakosság igényeit kielégíthette volna. Sürgető feladattá vált az új lakóházak építése, ami először a mai Rákóczi-telepen indult, ahol 1949-ig elkészült 122 kertes bányász ház, egy iskola és egy napköziotthon.

A hároméves terv időszakában tehát jórészt eltűntek a pusztítás nyomai, a háborús sebek behegedtek, megvolt az alap az új, nagy feladatok elvégzésére. Ezeket az első ötéves terv határozta meg, amely előírta, hogy az alacsony kalóriatartalmú palotai szenet új erőmű építésével villanyáram termelésére kell felhasználni, az áram hasznosítására pedig alumíniumkohót kell létesíteni.

Az új üzemek helyét Inota határában jelölték ki. A köves kukoricaföldön 1950 márciusában 14 ember - ácsok és kőművesek - kezdte meg a felvonulási épületek, a barakkok építését. Ahogy szaporodtak a barakkok, egyre több munkaerő is érkezett; jöttek a szentesi és a csongrádi kubikosok, az ország minden részéről a szak- és segédmunkások, köztük sok egyenetlenséget szító, rendetlen ember is. A 8-as út két oldalán húzódó barakkok jelentős részébe pedig - ne hallgassuk el, mert ez is történelmi adalék - hozták a rabokat, akiknek többsége mondvacsinált ürüggyel elítélt parasztember volt. Később nemcsak itt, hanem a Városgazdálkodási Vállalat mai helyén is rabbarakkok sorakoztak, és a néhány éve lebontott Cseri-lakótelep is a bányában dolgozó rabok börtöneként épült. Az erőmű építésének előrehaladtával csehszlovák szakmunkások is érkeztek, ők végezték a Csehszlovákiából szállított gépi berendezések szerelését. A munka iramát jelzi, hogy alig másfél évvel az első munkások megérkezése után, 1951. november 7-én már megtörténhetett az erőmű felavatása, 1952. augusztus 18-án pedig az Inotai Alumíniumkohóban is megtarthatták az első csapolást.

Többször változtak a várostervező főmérnökök és a tervek is, s ha voltak is kisebb-nagyobb hibák és zökkenők, a város folyamatosan épült. A sokasodó lakóházak természetes velejárójaként fejlődött a villany-, a vízvezeték-, a távfűtés- és a csatornahálózat, kellő színvonalra emelkedett a kereskedelmi, a művelődési, az egészségügyi, a szociális stb. ellátás. A régi szegényes falu helyén a szó valódi értelmében új város született, amely régi múltjához hasonlóan ismét az egész környék központjává vált. Lakóinak száma évek óta 28000 körül mozog, és több ezer bejáró dolgozót is ideköt a munkája. Az elmúlt években a város vezetése - évtizedek mulasztását pótolva - sokat tett azért, hogy az egészséges lokálpatriotizmust, a városhoz kötődést, a városi szemlélet és szellem fejlődését erősítse. A zsinagóga épülete az ország egyik legszebb galériájává vált, amely hangversenyeknek és színházi kamaraelőadásoknak is méltó otthona, a palotai múlt emlékeinek őrzésére tájház létesült, új könyvtár épült, amelynek vezető szerepe van a város szellemi arculatának formálásában; megvalósult a palotai sportkedvelők régi álma, a sportcsarnok, amely hangversenyek rendezésére is alkalmas, munkájához méltó elhelyezést kapott a zeneiskola, új autóbuszállomás létesült, új szobrok kerültek a város tereire, és lebontás helyett helyreállításra kerül néhány régi parasztbarokk épület.

Ahol hajdan kardforgatással, vérhullatással, állandó harcban küszködtek a bizonytalan holnapért, ott most az emberek munkája, alkotóereje formálja és alakítja a jövendő számára is a mind otthonosabbnak érezhető városképet és a város sajátos szellemét.

Palota várának látképe (1685)